–

A szüleim „országjáró” emberek. Édesanyám Keszthelyen született, Zalában (ami akkor még Veszprém megye volt!), édesapám pedig egy Zubogy nevű kis faluban, Borsodban. Budapesten találkoztak, aztán együtt a Dunántúlon neveltek fel öt gyereket. Édesapám összesen 11 településen, 24 helyen lakott eddig életében, édesanyám 13 településen 23 helyre ment már „haza”.

A legidősebb bátyám még Budapesten született, a középső három tesóm viszont Keszthelyen. Én meg lettem „a béna pápai”. Merthogy budapestinek lenni azért nem rossz, balatoninak lenni viszont nagyon menő. Úgyhogy én sokáig kis „maradékként” nem szerettem pápai lenni.

Ahogy felcseperedtem, és a családom már nem költözködött tovább, én elkezdtem ragaszkodni. A kertvárosi rész, ahol felnőttem, igazi kincs a szememben ma, Budapesten élő felnőttként. A harmincezres kisvárosban pár utcára laktak tőlem a barátaim, akikkel hosszú nyarakon barangoltunk a környéken, bicikliztünk, tollasoztunk, fagyiztunk, és sötétedésre mindig hazaértünk. Valahogy ez a természetesség, ez a biztonságos béke most elképzelhetetlen számomra a fővárosi dzsungelben, még akkor is, ha Budán élek, és ott töltöm a mindennapjaim nagy részét.

A családomban rajtam kívül Pápához senki nem kötődik. A testvéreim a baráti kapcsolataikat már a fővárosban ápolják, arról nem is beszélve, hogy egy bátyám és a nővérem amúgy is külföldön él éppen. Nem vagyunk „letelepedősek”, jövünk-megyünk, izgünk-mozgunk, nyughatatlan a természetünk – ha valamit, ezt biztosan mindannyian a szüleinktől örököltük. Az öt testvér közül négyen éltünk már külföldön, van, aki több helyen és több ízben is. Anyánk pedig hosszabb-rövidebb ideig élt az Egyesült Államokban, de Németországban is.

A karanténból felszabadulva, idén nyáron alaposan bejárjuk Magyarországot a barátommal. Pár hete Aggtelekre kirándultunk, és Zubogy is útba esett; elhatároztam hát, hogy megkeresem apám szülőházát, a református parókiát. A faluban megszólítottunk egy asszonyt, aki természetesen azonnal eligazított bennünket; kiderült, hogy ismeri édesapámat és a családját is. Ez még hagyján, a másodszomszédjában egy távoli rokonunk lakik, édesapám unokatestvére; a hölgy úgy emlegette a házat, hogy „ős-Bárdos-porta”.

Igazán megmelengette a szívem, hogy ennyire távol az otthonomtól mégis létezik valami kötelékem.

A parókiát megtaláltuk, nagyon szép, rendezett udvarral és egy új épülettel. A régi épületet, amiben apám még petróleumlámpa fényénél született, ma már gyülekezeti háznak használják.

Pápán nincsenek rokonaink, egyetlen hozzátartozónk sincs eltemetve itt. Nem jártunk abba az iskolába, amibe a szüleink, nem élünk abban a házban, ahol ők nőttek fel. A szüleim gyerekkori barátai még csak a közelben sincsenek. Pápa a családom számára egy állomás volt, számomra viszont: otthon lett. Édesapám matematikatanár, itt kapott munkát a református gimnáziumban. Nem volt itt múltunk, nem voltak ismerőseink, és ez sokáig – most eszmélek csak rá – megnehezítette a helyzetünket. Mindig is csak valamiféle vendégek, bevándorlók voltunk itt. Vagyis azt hittem.

Most már, hogy a nevünket ismerik a városban, hogy Budapesten is folyton pápai ismerősökbe botlom, hogy a városnak minden szegletét ismerem, már nem vagyok idegen. Nem vagyok vendég. Pápa az enyém.

Igazi iskolaváros, ahol az egymással versengő középiskolák és szakiskolák közül válogatni lehet. Van húsgyárunk, katonai repülőterünk, és ott van a MIG21-es vadászgép a városhatári körforgalomban. Pápa barokk főtere minden júniusban megtelik emberekkel a Játékfesztivál idejére, és én büszkén viszek haza barátokat a fővárosból. A hamisítatlan kisvárosi hangulat már sok cimborám szívét ejtette rabul: az utcán rendre összemosolygunk ismerőseimmel, minden sétatávra van, és nagyon olcsó a fröccs.

Egyszóval, könnyű a lét, ha az ember hazajár egy ilyen helyre. A szívem akkor nehezül csak el, amikor a városban maradt ismerősök, barátaim szülei mesélik, hogy a megélhetés vidéken még most sem könnyű.

Apám, ha megkérdezik, hova valósi, azt mondja, BAZ-megyéből származik. De bárhol otthon tudja érezni magát az országban. Én ezt az érzést egyelőre még keresem; a kisváros szűk nekem a mindennapi életemhez, ez egyértelmű, de még a fővárosi nyüzsgésben sem találtam meg a helyem igazán. Egy biztos, Budapesten élek, előszeretettel tekintem magam budai polgárnak, miközben Pápára járok haza. És gyanítom, ez így lesz évtizedek múlva is.

Bárdos Kata Kincső