Egy magyar, akinek a nevét megkapta a Naprendszer egyik bolygója – André Kertészre emlékezünk
Kevés lenyűgözőbb dolog van az ösztönös zsenialitásnál. Számomra nagyobb erejű az a fajta művésztehetség, amely nem összeszorított foggal, vasakarattal előzi meg a korát, hanem önmagából, saját meglátásaiból és koncepciójából merítve válik előremutatóvá és értékessé. Még akkor is, ha rengeteget kell várnia a valódi elismerésre. Ilyen André Kertész is, aki július 2-án, százhuszonhat évvel ezelőtt született. Marossy Kriszta írása.
–
Amikor még Kertész Andor volt
Visszaemlékezései szerint már gyerekként különféle izgalmas metszeteket talált a szigetbecsei nagybácsi padlásán (ahova később, édesapja halála után költözött), azokat nézegetve dőlt el a sorsa. Tudta, hogy neki is képekben kell majd történeteket mesélnie. „Mivel rossz idők jártak, szüleimet nem mertem megkérni, hogy gépet vásároljanak nekem. Magam akartam megvenni a saját keresetemből. Erre csak tizennyolc éves koromban, az érettségi után került sor. Ezért kelteztem az első fotóimat 1912-ben.
De én már előtte is fotografáltam, csak »gép nélkül« […]”
– mesélte egyszer. Arra született, hogy mindig és mindenhol meg tudja látni a képet: a szemével, a szívével és a gondolataival gyúrta egybe a körülötte lévő valóságot és kapta el azokat a pillanatokat, fényeket, árnyékokat és legfőképpen vonalakat, amik tökéletesen leképezték az ő valóságát.
A kamerát meg is vette a saját pénzéből, és onnantól kezdve sehova nem mozdult nélküle. Végre kattintani is tudott: a fejben készült képek mellé beérkeztek a valósak, a megfoghatók. Olyannyira ragaszkodott a fotózáshoz, hogy amikor egy szerelmi bánat miatt önként bevonult katonának az első világháborúban, akkor is vitte magával a gépét. Nem volt olyan helyzet, lelki vagy fizikai állapot, amikor ellen tudott volna állni az előtte megfogalmazódott kép elkészítésének. Illetve az is gyakran előfordult a későbbiekben, hogy vissza-visszatért egy helyre, hogy kivárja azokat a fényeket, helyzeteket, amik a fejében már megfogalmazódott képhez alkalmasak.
Amikor orosz hadifogságba esett, és negyvennyolc órán keresztül folyamatosan meneteltették, s a bajtársaival csak állva alhattak, vagy pillanatokra állhattak meg inni és enni, akkor is képes volt időről időre kiállni a sorból, készíteni egy-egy képet, majd menetelni tovább.
Még a túlélésért folytatott küzdelemben is szinte gyermeki felelőtlenséggel és odaadással élt a fotózásnak. Akkoriban többször megkérdőjelezték az elmeállapotát, pedig csak azt tette, amit szeretett, ami értelmet adott a mindennapjainak.
Nem ez volt ugyan a munkája, hanem irodistaként dolgozott, amikor éppen nem volt háborúban, de a hivatása mindig a fotózás volt: nem tollal, és nem szájjal, nem szavakkal mesélt, csakis a gépével. „A fényképezőgép a munkaeszközöm. Általa adok értelmet mindannak, ami körülvesz” – mondta. A háború után már alkalomadtán le is hozták ugyan a képeit különféle lapok, de a menyasszonya (későbbi felesége) unszolására, illetve a Horthy-rendszer egyre fasizálódó környezetéből menekülve végül Párizsba költözött.
Paris (1928). By André Kertész #andrekertesz
A beteljesült álom, ahol André Kertészként született újjá
Végre eljött a pillanat, hogy hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélje, és ebben még az sem jelentett akadályt, hogy zéró nyelvismerettel érkezett meg a pezsgő városba, ahol életének legboldogabb időszaka kezdődött. Először a magyar emigráció művészei között, majd egyre inkább a helyi művészkörökbe olvadva (Picasso, Mondrian, Chagall, Calder, Brassaï, Eisenstein és annyi nagy név közé) végre minden kötöttségtől mentesen fotózhatott.
Talán az egyik leghíresebb képe, a Szatirikus táncosnő is a párizsi művésztársaság egyik tréfájából született. A képen látható Förstner Magda táncosnő kicsavart tagjaival a házigazda, Beöthy István különös szobrait figurázta ki az egyik összejövetelen, és Kertész beleszeretett a pózba, így kénytelen volt megörökíteni. Fura dolog a művészet, a világ egyik legismertebb fotója egy tréfából született, de maga a mű már rég elemelkedett az eredeti kontextustól.
Apropó, szándék!
Kertész egyik legnagyobb fájdalma (még a későbbi, New York-i éveiben is) az volt, hogy az újságok képszerkesztői leginkább dokumentáltatni akarták a fotóssal az eseményeket, ő pedig a saját látásmódja alapján akarta láttatni a világot.
Ha valami, akkor klasszikusan sajtós dokumentarista nem volt. Így, mint a táncosnő által kifordított testen, ő is mindig csavart egyet-kettőt a megrendeléseken. Volt, hogy azzal bízták meg, hogy a francia Vu magazin újdonsült főszerkesztőjéről készítsen klasszikus portrét, erre ő az öltönyös, fontos pozícióba került urat elcipelte magával a vidámparkba, és az elvarázsolt kastély torzító tükre előtt fotózta le. Aztán ebből az ötletből meg egy francia női magazin megkeresésére szépen megszületett a szintén világhírű Torzulások című sorozata, amelyen meztelen nők láthatók torzító tükrökön keresztül. De volt olyan eset is, hogy balett-táncosnőket kellett megrendelésre fényképeznie, és levezényelte őket a színpadról, hogy egy közeli játszótéren fotózhassa le őket a gyerekek elbűvölt tekintetének kíséretében.
Distortion no. 137, Paris, 1933
A párizsi évek alatt vette meg azt a 35 mm-es Leica kamerát is, amit aztán élete végig használt a lehető legkisebb feltűnést keltve.
A fókusz számára akkor volt tökéletes, ha az nem a fotóson volt: nem fért a koncepciójába, hogy az emberek „viselkedni” kezdjenek a kamera közelében.
Ide érkezett utána és lett örök múzsája a felesége, az Elisabeth Saly néven ismertté váló Salamon Erzsébet.
New York-i magány, világhír, majd világhírű magány
A fasizmus erősödése és egy munkafelkérés miatt így már hárman – a felesége, a kis Leica és ő – együtt költöztek New Yorkba, ahol hosszú ideig hontalannak, gyökértelennek érezte magát. Hiányzott neki annyi minden, ami nélkül nem tudott gyökeret ereszteni az új kontinensen. Még a művészi fotózással is felhagyott egy időre. Bár újságoktól majd mindig voltak megrendelései, és évtizedeken keresztül fotózta híres emberek otthonait a világhírű Home and Garden magazinba, de ugye nem kell mondanom, hogy ez a fajta munka őt nem elégítette ki. A szellemi közegével együtt lassan elvesztette még az önnön tehetségébe vetett hitét is, amit gyerekkora óta hordozott. Megalkuvónak és elfeledettnek érezte magát, úgyhogy talán kicsit megkésve, de még pont idejében kapta el a világhírnév ahhoz, hogy visszakapja a saját művészetébe vetett hitét.
Történt ugyanis, hogy 1964-ben a Modern Művészetek Múzeumának akkor kinevezett, fotográfiáért felelős igazgatója, John Szarkowski önálló kiállítást hozott össze neki a MoMA-ban. A nagynevű intézmény retrospektív kiállításán végre bemutatta a Magyarországon és Párizsban készült fotóit is, ez pedig megváltoztatta a róla alkotott képet: egy csapásra sikeres, elismert művész lett.
Szinte a vállukra vették, úgy hordozták körbe az egész világon a művészi dokumentarizmus megújítására törekvő fotós irányzat képviselői. És a legnagyobbra a húszas–harmincas években készült párizsi képeit tartották – hát, körülbelül ennyivel előzte meg a korát.
A hírnévnek tudott örülni, újra nagy lelkesedéssel vetette bele magát a fotózásba, de szépen lassan bezárkózott a saját világába. Állandó társa, barátja, egyben felesége 1977-es halála után már szinte ki sem mozdult a lakásukból, és a szeretett nő egyik üvegvázáján keresztül, az ablakból készített Polaroid képeket. Szívszorító és egyben szimbolikus, hogy az első világháborúban, amikor a katonatársak őrültnek nézték és megkérdezték, hogy vajon miért készít fotókat a halál torkában, azt válaszolta nekik: nincs ebben semmi érdekes, hiszen ha túlélem, akkor a képek is túl fogják, majd az idő eldönti a sorsukat. Idős korában pedig olyannyira nem hitt már ebben, hogy Polaroidra dolgozott, csupán perceket adva a képek megjelenésének és annak is, hogy ő is megnézhesse őket.
Élete végéig amatőrnek tartotta magát
Az egyik legszebb gondolatával szeretném zárni az emlékezést, hiszen sosem tekintette magát professzionálisnak, mert meggyőződése volt, hogy abban a pillanatban, amikor ezt elhiszi magáról, megszűnik művész lenni, azaz megszűnik a valódi alkotói szabadsága. Az ő szavaival:
„A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak.
Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”
Számunkra pedig az, ha elmerülhetünk ennek a csodálatos művésznek a képeiben. Csak remélni tudom, hogy imádott feleségével és művész barátaival fent ül néha a róla elnevezett 154141 Kertesz nevű kisbolygón, és élvezettel nézi onnan a Földet az egyik kedvenc perspektívájából. Felülnézetből.
Marossy Kriszta
Kiemelt kép: Getty Images/Anthony Barboza
