Mint egy apró áramütés a szívre, amely újra beindítja – olyan volt ez a találkozás

–

Tavaly történt, egy vasárnapi csavargás alkalmával, hogy összefutottam egy nénivel a villamoson. Nincs ebben semmi különös persze, rengeteg nénivel fut össze az ember, de ilyen nénivel ritkán. Úgy emlékszem arra a júniusi vasárnapra, mintha csak tegnap lett volna.

Szenvedélyesen szeretem Budapestet, néha kedvem támad, elmegyek egyet csavarogni, járni egyet, sétálni, nézelődni, apróságokat felfedezni, olyanokat, amelyeket a reggeli sietségben nem mindig vesz észre az ember.

Van, hogy felszállok egy rózsadombi buszra, néha felsétálok a várba, komótosan végigjárom a Tóth Árpád sétányt, a várból szemlélem Pestet, vagy századjára is végigsétálok a Duna-parton. De van, hogy a kedvenc kerületemben keringek, századjára is kimegyek gesztenyéket rugdosni a Gesztenyés-kertbe, cinkosan összekacsintok az én imádott, egykori egyetemi épületemmel, esetleg beülök egy komótos kávéra egyik kedvenc kávézómba.

És vannak olyan napok is, mikor az 59-es villamossal átszelem a tizenkettedik kerületet, hogy aztán a végállomáson megfordulva csorogjak vissza, jól megnézve jobbról is, balról is ezt a szívemnek oly kedves, különleges környéket.

Aznap, vasárnap, csavarogtam jobbra is, balra is, Pesten is, Budán is, a hónom alatt egy cserép levendulával állva a szemerkélő esőben döntöttem: 59-es villamos, aztán haza.

Velem szemben egy néni ült, mintás blúza, pasztellszínű nadrágja, elegánsan rövid hófehér haja és még a gyöngy fülbevalójánál is ragyogóbb, életteli szeme, az egész megjelenése valahogy azt üzente, nem mindennapi személyiség.

Csillogó tekintete, akárcsak egy huszonéves fiatalé, kíváncsian pásztázta a külvilágot. Ahogy kigurultunk a Széll Kálmán térről, észrevette a levendulámat:

– Jaj, de cuki! Hol vette? Tüneményes! – szólított meg a legnagyobb természetességgel.

– Pestről hozom.

Izgatottságát nehezen leplezte, huncut mosolyát nem tudta rejtegetni, így néhány pillanat múlva nekem szegezte a kérdést:

– Bocsásson meg egy kérdést, maga szerint hány éves vagyok?

Sakk-matt, gondoltam. Valamiért az volt a fejemben, hogy mi, nők nem igazán szeretjük, ha firtatják a korunkat, nem kérdezzük egymástól, hány évesek lettünk, pláne nem egy vadidegentől, hogy mennyinek nézi őket, mert annak egy a vége: sértődés.

– Hatvan és hatvanöt közöttinek mondanám – ezt teljes őszinteséggel jelentettem ki.

– Jaj, de kedves maga! Ma van a nyolcvankilencedik születésnapom – a hangja elcsuklott a nevetéstől, zavarában pedig inkább kinézett az ablakon.

Egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy ez bizony így van, hümmögtem és hápogtam, hihetetlennek tűnt, hogy ennyi idős.

– Tudja, nem vagyok az az otthonülő típus. A délelőttöket nem viselem jól otthon. Délutánra mindig hazaérek, de délelőtt csavarognom kell, muszáj sétálnom a Duna-parton, mert még mindig elbűvöl.

Képzelje, olyan is van, hogy felszállok egy reggeli buszra, bejárom Füredet, elnézelődöm, csavargok egyet, délután meg hazajövök. A lányomnak meg sem merem mondani, csak aggódna, tudja!

– Hát, azt nem csodálom, nyolcvankilenc évesen csavarogni elég merész!

– Na jó, de tudja, bejártam a világot. Egyet mondhatok: használja ki az időt, mert elillan, olyan hamar elmúlik! Persze az ember csak a jóra emlékezik, de akkor is, használja ki az időt! – kötötte a lelkemre, én pedig sűrűn bólogattam.

– Hadd kérdezzem meg, melyik ország volt a kedvence? – kíváncsiskodom.

– Talán Monaco, de az Egyesült Államokban sem volt rossz – vonja meg a vállát. – Most meg anyukámhoz megyek, tudja, ma van a születésnapom, meglátogatom, hogy megköszönjek neki mindent.

Aztán mesél még az unokájáról, a színházról, hogy mennyire hiányzik neki a férje, de hogy tud egyedül lenni és csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve, meg úgy amúgy is: csavarogni.

– Na és magácska hány éves?

Mire kipréselem magamból, hogy huszonhét, már meg is érkezünk a Farkasréti temetőhöz. Miközben az esernyőjével babrál, én pedig még ötödjére is azt kívánom neki, isten éltesse, rám néz, és csak ennyit mond:

– Használja ki az időt! És gondoljon rám mindennap!

A villamos megállt, a szülinapos néni pedig leszállt a temetőnél. Míg én elhagytam a kanyart, útban a Márton Áron tér felé, addig ő komótosan elindult, ki tudja, hányadszorra, hogy egy újabb születésnapon meglátogassa az édesanyját.

Ez az alig tizenöt percnyi találkozás valahogy, valamiképp megállította az időt, engem pedig kiszakított a jelenből. Egyszeriben mintha minden, abban a pillanatban problémának, gondnak vélt dolog elillant volna.

Mint egy apró áramütés a szívre, amely újra beindítja, olyan volt számomra ez a találkozás: a villamoson ülve hallgatni, ebben a parányi, mégis végtelen időben, amint lelkesen mesél az életéről ez a néni.

Egy év telt el, a néni nemrég kilencvenéves lett. Remélem. Többé nem hallottam felőle, de bízom benne, hogy azon a júniusi napon (23-án) volt a villamoson egy néni, aki a Farkasréti temetőnél szállt le. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan nap, amikor ne jutott volna eszembe, hála neki, nem kopik a mondat, hogy használjam ki az időt.

Jó érzés tudni, hogy vannak még, akik szeretnek csavarogni, és történnek még csodák a városban.

Szabó Hajnalka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Luis Machado