Szentesi Éva: Honnan tudhatnánk, mi igaz belőlünk? – Koronanaplók

–

Tanuljunk meg együtt élni vele, mondják. 

Meg azt is, hogy az érzelmi állapotod visszatükröződik a környezeteden. 

Hajnalban kinyitom a szemem, és az első, amit meglátok, egy üres pohár, benne a két végénél összenyomott citrom. A takaró kicsit vizes, beleizzadtam éjjel, rossz álom vagy mi. Van ilyen katasztrófa idején. Mostanában mindennap fut egy sztori álmomban is.

Kimegyek a nappaliba, tegnap nem szedtem össze a megszáradt, tiszta ruhát, csak letettem az okker fotel karfájára. A földön az új, masnis papucs, még rajta a címke, a dobozból, amiből kibontottam, néhány foszlány a szőnyegen. Porszívózni kell. 

A tévét bekapcsolva hagytam. Rossz horror megy, amit a legsilányabb műsorsávban adnak, hajnalban, még pirkadat előtt, ki nézi? Csak a rögeszmések vannak fent, meg azok, akik kimennek inni. 

Ki akarom kapcsolni a tévét, de nem találom a távirányítót. Kinyitom a gépem, híreket nézek, fórumokat, kávét főzök, a Bialettiből négy perc múlva finom aroma árad, organikus kávészemek, frissen darálva. Pirítóst sütök, még van a medvehagymapestóból is, azt kenem rá, de ezt a legutolsó szedésből készítettem, nem volt elég friss a levél, besárgult a fele, mire hozzám ért. 

Mint ahogyan a történések is besárgulnak, mire eljutnak ide. A szerkezetük fás lesz, kemény, nem lehet eldönteni, milyen lehetett eredeti állapotában. Vagy mi igaz belőle. 

Azt sem tudjuk eldönteni, mi igaz belőlünk. Mi fog megvalósulni abból, amikor kimondják, hogy április elején tetőzik, húsvét előtt tetőzik, épp húsvétra tetőzik, április huszadikán már egész biztos tetőzik, csak május negyedikére tetőzik, de az teljesen biztos, mindenki felkészül, fog összeszorít, állkapocs megfeszül, a nyak inas lesz. Kibírjuk, hát tetőzik, tudtuk, hogy fog, elmondták, de hányszor. 

Már nem látjuk magunkat a hírek alatt, honnan is tudnánk, mi igaz belőlünk. 

Nem tudjuk, hogyan reagálunk a következő nap, nem tudunk semmit magunkról, elveszítettük a kapcsolatot a külvilággal. Vagy már nincs is külvilág, nem tudunk hová kimenni. Egy aranyfonalat fogunk, ami összeköt bennünket azzal a pár emberrel, akiket kiválasztottunk. Morzsákat szórunk, hogy visszataláljunk a másikhoz, eszünkbe se jut, hogy azokat hamar feleszik a madarak. (Múltkor találtam is egyet, az ajtóm előtt, nekirepült az üvegnek. A szomszédot kellett megkérni, hogy vigye le, mert nem mertem hozzányúlni, még lapáttal se. Biztos felette a morzsáimat, ezért nem jön senki.)

Mi lett belőlünk? Hol vagyok én, és merre vagy te? Hová lettek azok, akikkel nagy társaságokba jártam? Hová lettek a kollégáim, akiket csak pixelesen látok hónapok óta? Hová lett az anyám, aki dolgozni se mehet, mert a kezelések… és az apám? Mondjuk, ő rég nincs meg. 

Hova lett az a rengeteg ember, akik néha megállítottak az utcán, és azt kérdezték, „te vagy a Szentesi?”, vagy akik random helyeken a nyakamba borultak, és azt mondták: nyugi, csak meg akartalak ölelni. Már azt se tudom, én vagyok-e a Szentesi, máshogyan látom magam, a besárgult, fás részeimet, amikből nem lehet ugyanolyan erős, szép, tiszta, zöld pestót csinálni. Olíva, fenyőmag, parmezán… Fokhagyma szigorúan tilos bele, mert amúgy is fokhagymás az íze, így tanította a séf barátom, akiről szintúgy nem tudom, hová lett.

Fogságba kerültünk. De nem a járvány zárt be minket. Mi zártuk be egymást. Különböző elmékben lakunk, ott lakom én is sokakéban, fásultan, megsárgulva. Valaki szeret, valaki utál, valaki azt akarja, csak haljak meg, hiszen a testemben úgyis ott van a millió rákos sejt, szétszóródva, csak arra várva, mikor robbanthat szét. 

Nem találom a távirányítót, pedig ki akarom kapcsolni a tévét. De a horrort nem lehet lelőni. Megy folyamatosan, régi, rosszul megcsinált, nagy költségvetésű, hollywoodi produkció.

A legtöbben erre váltottak jegyet, és senki nem tudja, mit fog kapni a pénzéért. 

Szentesi Éva