–

Tudományosan igazolt laikus megfigyelés, hogy a Facebook dicsekvésfala irigységet és szorongást kelt, és ebből adódóan szétszaggatja a társadalom amúgy sem perzsaszőnyeg minőségű szövetét. A koronavírus-járvány ezt még egyértelműbbé tette.

Amióta a Kék Mátrixon pislogássebességgel folynak egymásba a felső középosztály naivan lelkesült és indokolatlanul büszke bejegyzései a fékezett habzású karantén idején kiolvasott könyvekről, a megnézett filmekről, a home-made kovásszal kisütött kenyerekről, a saját kezűleg készített szájmaszkokról és udvari játszóterekről, az online edzésen nappal ledobott és a nyitott hűtőajtó előtt éjszaka felszedett kilókról, a balkontapssal kifizetett kórházi dolgozókról, a nyílt korrasszizmussal lenyuggerezett idősekről és a távoktatás szétszívatott screenédzsereiről, szóval általában a home office lét elviselhetetlen könnyűségéről, mindig arra gyanúzok, hogy a többségnek – nem is annyira titkon – tetszik ez az egész vírusvirtus. Élvezik. Felnőtt emberek megzakkant utcai prédikátorok módjára kiabálják tele a digitális agórát a megváltás ígéretével.

Mert olyan tiszta az ég, hogy a Himalája már Nyékládházáról is látszik. Velencében újra megjelentek a dinoszauruszok, egy budai asszony pedig használt kerékpárgumiból élesztőt varázsolt.

Persze, sokan vannak olyanok is, akik szerint ez a vírus nem létezik, vagy nem okozott járványt, esetleg nem olyan súlyosat, mint amekkorát az úgynevezett valóság mutat. Ők is roppant idegesítők, legyenek bár indokolatlanul pozícióba emelt elnökök vagy hasonlóképpen szükségtelenül internet-hozzáféréshez jutott kisemberek, de engem sokkal jobban felhúznak a Homo Covidióták, akik szerint ez a pandémia: instant purgatórium. Olyan tisztítótűz, amiből mindannyian jobb, bölcsebb emberekként kerülünk ki, és az élet olyan lesz, mint az Őrtorony című újságban látható idilli rajzokon. Az oroszlánok együtt hálnak a bárányokkal, és szeptemberre minden szállodaportásból programozó lesz.

Nem lesz. Megmondom, mi lesz a járvány után.

Először is nem lesz olyan, hogy „a járvány után”. Legfeljebb két fertőzéshullám közötti átmeneti szusszanás adatik majd meg, amikor a mostani „first world problem”-jeiket dédelgetőket elöntheti a hamis nosztalgia a kemény karantén iránt, mint az obsitos frontkatonát, akinek túlélőként, utólag már nem is tűnik annyira szörnyűnek az a doberdói lövészárok. Ők azok, akiknek most is van munkájuk, és ráadásul egészségesek, mégis művészi szinten képesek sajnálni magukat. Nekik később szinte hiányozni fog ez az egész. Néha félek, hogy én is közéjük tartozom.

Pedig ami valójában lesz, az egy rakás halott és szegény ember.

Itt, a minden szempontból messze legfaszább állapotban lévő Európában, és azon belül Magyarországon is – igen, tessék tudomásul venni, hogy Leibniznek igaza volt, a lehetséges világok legjobbikában élünk –, nemhogy a világ borzalmas helyein, ahol az internet akadozása csak azért nem probléma, mert villany sincs, és nem kell megéljenezni a fáradt orvosokat, mert pihentek sincsenek. Ahogy rendőr, tűzoltó, víz, élelmiszer, iskola, jogállam és kocka Rama vagy paracetamol se, csak választások Kalasnyikovval, továbbá üvegszilánkkal kimetszett csiklók és tésztaképű diktátorok.

Steiner Kristóf: Engedjük meg magunknak a változást!

WMN Life – 2020. május 5. – SK

De nem csinálok úgy, mintha engem nálatok jobban érdekelnének ők, pedig évekig fizettem egy Haitiben élő fiú árvaházi ellátását, akinek a kolera mind a huszonkét családtagját kiirtotta, vittem teherautónyi segélyt vörösiszap-károsultaknak és menekülteknek, legutóbb pedig pénzzel és ingyen lakással húztam ki a csávából egy fertőzésgyanú miatt hajléktalanná lett mentős barátomat. Azért nem csinálok úgy, mert a nyugati világ, aminek minden szittya hőbörgésünk dacára kitéphetetlen haszonélvezői vagyunk, most éppen saját magát sajnáltatja, hiszen oké, a fodrász nyitva van, de hé, csak a lakás közelében szabad futni, és különben is, jegyünk van a Szigetre. Vagy valamelyik szigetre, ahol máskor abból élnek, hogy nekünk jegyünk van oda.

Hopsz, példabeszéd következik.

Még a járvány előtt voltam egy thai masszőrnél. Originál thai, nem pannon tájjellegű. Happyfinish nem volt, vagy legalábbis én nem kértem. Inkább kérdeztem, például azt, hogy megél-e abból, hogy átnyomkodja az én habtestemet. (Tényleg habtest: fehér és puha.) Igen – válaszolta a hölgy, majd hozzátette: és még tizennégy másik családtagját is eltartja Thaiföldön.

Na, így és ennyire függ össze minden mindennel. Ezért nem érdemes abban bíznotok, hogy a koronavírus egy IKEA-s imbuszkulcskészlet, egy svájci bicska, vagy a mindenre is jó avas szalonna, ami megjavítja az emberiséget.

Az emberiséget nem kell megjavítani, mert nem lehet. Az egyes ember, na, az tényleg reparálásra szorul.

De az nemcsak megtörténik vele, égből mannaként lehulló ajándékként, hanem tennie kell érte. Teréz anya szerint „az éhínség nem azért van a földön, mert képtelenek lennénk jóllakatni a szegényeket, hanem azért, mert képtelenek vagyunk jóllakatni a gazdagokat”.

És tudod, ki a gazdag? A fenéket. Te és én. Az itt elérhető Rich Calculator szerint az átlag magyar 397 százalékkal tehetősebb, mint a bolygó négyötöde, és ez a számítás csak a pénzben kifejezett jövedelemre vonatkozik, nincs benne az a fentebb részletezett létbiztonság, ami körülvattáz bennünket.

De fordítsuk át a másik oldalára az érmét!

Egy népszerű mém szerint „vicces látni, hogy a világgazdaság összeomlik pusztán azért, mert az emberek csak azt vásárolják meg, amire tényleg szükségük van”. A szerzője csak azt nem veszi figyelembe, hogy a vásárlásaink többségére nem nekünk van szükségünk, hanem a kereskedőnek. Ez nekem sem tetszik, mert nem fenntartható, de én szeretem, ha a valamit valamire és nem a semmire cseréljük le, különösen, ha egy globális szisztémáról van szó. Ha ugyanis megtartjuk a mostani fogadalmainkat, és a járvány után (pontosabban: két járvány között) már nagyon helyesen nem teszünk egyenlőségjelent a szükséges és a lehetséges közé, akkor összeomlasztjuk a világgazdaságot.

Mi következik ebből? Nem az, hogy ha végre kimehetsz a napfényre, akkor a sarki kávézóba is charterjárattal utazz avokádós lattéért, de nem is az, hogy a kapitalizmus a pokol, és legyünk mindannyian zöldkommunisták, feltéve persze, ha a csórók Afrikában és Ázsiában nem akarnak úgy élni, mint mi az ipari forradalom hajnalától a fogyasztói társadalom alkonyáig, mert arra már nincs kapacitás, ugye. Gyere, Monsieur Sartre: a pokol a többi ember. Azok az emberek, akik a fölöttem élő, kifejezetten híres és mindenféle kitüntetéssel büszkélkedő nyolcvanéves hölgyhöz, a korábbi jótevőjükhöz, nem kopogtak be két hónapja. Én vásárolok be neki minden hétfőn. Most éppen fénycsövet vadászom neki a netről, mert kiégett a konyhájában, az üzlet pedig zárva. Talán mire ez a cikk megjelenik, kinyit.

Ami nem nyit ki, az a szívünk. Nem csak a kovászt kell érlelni, emberek! Abból csak kenyér sül ki. De nem csak kenyérrel él az ember.

Amúgy köszi a kérdést, mi jól vagyunk. Nem szarul, nem büszkén. Van munkánk, nem vagyunk betegek, a gyerekeknek vásároltunk egy csúszdát, egy homokozót (bele kinetikus homokgyurmát, haljak meg, van ilyen!), és egy trambulint, Tomikát felvették az óvodába, Anna annyit eszik, mint egy muraközi igásló karácsonykor, Zsuzsi szokás szerint helytáll, én harcolok az allergiával, minden este fél hatkor mesét olvasok a gyerekeknek a Büfik és bukások Facebook-oldalán, lefekvéskor pedig elmormolom magamban Lao-ce sorait Weöres Sándor fordításában:

„Okos, aki érti az embereket;

aki önmagát érti: ihletett.

Hatalmas, aki másokat legyőz;

aki önmagát legyőzi: erős.

Aki törekszik: nincs híján akaratnak;

Aki megelégszik: gazdag.”

Herczeg Zsolt