Béklyók és kötelezettségek között szabadon? – Szülők a társadalmi elvárások szorításában

–

Amikor gyereked születik, megváltozik minden

Kis túlzással a cipődet is másképp veszed fel onnantól, hiszen a fél szemed még közben is a gyereken van, az agyad pedig teljesen. Próbálod jól csinálni, próbálsz megfelelni saját magad, a párod, a szüleid, a barátaid, a társadalom, azaz mindenki elvárásainak. A sorrend és a súlyok mindenkinél mások. Van, akit egyáltalán nem érdekel, mások hogy csinálják, és van, aki éjjel-nappal weboldalakat, szakkönyveket olvas. Van, aki a hite, van, aki az agya, van, aki a kettő egészséges vagy egészségtelen kombinációja szerint próbál eligazodni ebben az egészben.

Miközben kifolyik a szemed a fáradtságtól, miközben próbálsz jó, megfelelő, normális apja és anyja lenni annak a végtelenül kiszolgáltatott és szinte tehetetlen teremtménynek.

Aki először száz százalékosan ösztönös, aztán – ahogy telik az idő, – egyre több lesz benne a tanult viselkedés, a felvett szokások, amit első körben kizárólag a szülők, majd a szűk család, aztán a szűk környezet ad és tanít meg neki.

Kétség születik

A szülők pedig mindeközben sokszor állnak szemben egymással és/vagy a tükörrel, és bevallják: bizony fogalmuk sincs, hogy legyenek ebben a példátlan helyzetben jó társai, támaszai egymásnak, hogyan legyenek valóban és ne csak szavakban felelősek. Az ezer (és sokszor egymásnak ellentmondó) elvárás közül ugyan melyiknek akarjanak, melyiknek tudnak, és melyiknek kell megfelelni? Hogyan találják meg a saját és a páros szülő-személyiségüket, a valódi felnőtt énjüket? Hogyan fogják ezt az egészet közben még élvezni is? Hogyan lehet megélni mindezt mélységeiben?

Hogyan fogják magukat a béklyók, időpontok és kötelezettségek tengerében szabadnak, igazinak… és főleg boldognak érezni?

Az igazi kihívás ez

Elvárás ugyanis nyomasztóan sok van. A szülőpárosnak – ha nem is definiálják – van egy elvárásuk magukkal szemben. Ehhez jön a család, a nagyszülők, testvérek szokásai, „hogyanjai”, megoldásai. Aztán érkezik a gyerekorvos, a védőnő, a bölcsőde vezetője, az óvoda, az iskola – egy halom külső szem. „Így neveljük, így tanítsuk, úgy etessük, így ápoljuk, úgy fürdessük, altassuk, pihentessük, sétáltassuk, ilyesmit játsszunk, olvassunk, olyasmit ne olvassunk, ne játsszunk”… stb. Jönnek a tanácsok Facebook-barátoktól, távolabbi rokonoktól, tévéből, weboldalról, könyvekből, és a mai társadalomban, ahol az információ számolatlanul ömlik, ahol azt is nehéz eldönteni, mi a valóság és mi a hülyeség, ott nincs könnyű dolga az újdonsült anyuka-apuka párosnak.

Nem is szólva arról az apróságról, hogy ha a fenti befolyásoló tényezők közül néhány fontosabb rossz, használhatatlan, rosszindulatú vagy negatív, az nyilvánvalóan pokolian megnehezíti az amúgy sem könnyű helyzetet, amit egy kisbaba okoz.

Hogy mást ne mondjak, elég hozzá egy kevésbé magabiztos szülő, elég hozzá egy rosszindulatú rokon vagy védőnő, és túlzás nélkül bele lehet betegedni abba, hogy az ember azt érzi, valamit folyamatosan elront, nem tud megfelelni, nem elég jó szülő. Abba elég csúnyán bele lehet csavarodni.

13 év különbséggel

Még a magabiztos, szuper felkészült, iszonyatosan nagy önbizalommal rendelkező anyukák is leülnek néha zokogni egyet. Még a mindent és mindenkit leszarni képes apukák is csikorgatják néha a fogukat. Én 13 év különbséggel, két különböző házasságban tapasztaltam meg, hogy az elvárások mennyire durván különböznek. Meg hogy te magad mennyire különbözöl 13 év és egy gyerek távlatában.

Az elsőnél, ha bárki közölte, hogy szerinte ez a baja, vagy azt próbáljam ki köhögésre/takonyra/akármire, az általában 8000 forintomba került a következő patikában. Ma előveszek egy zsepit a zsebemből, és megtörlöm az orrát.

Az elsőnél úgy akartunk jó szülők lenni, hogy vízhőmérő, patikamérleg, centire, grammra, Celsiusra mértünk mindent. Mert nyilván fogalmunk nem volt arról, amit csináltunk, ezért mindennek meg akartunk felelni. A másodiknál a mértékegységünk a kábé. Kábé a tápszer, kábé a fürdővíz. Nincs vízhőmérő, nincsen légzésfigyelő, nincsen lekerekítve mindennek a sarka és rárakva kis gumiból gömböcske, nincs ötfokonként külön sapka a fejére, nincs teljes kiőrlésű sokmagvas kenyérből a szendvics, hiszen a saját szenyóm sarka letörve is pont tökéletes sima zsömléből, sima vajjal, sima parizerrel.

Szelektálj!

A két gyerek kapcsán óriási különbség, hogy az elsőnél a védőnő, a patikus, és a játszótéri kis alkalmi barátok anyukái is tudtak olyan tekintettel nézni rám egy butább kérdésemnél, hogy még a válaszuk előtt szarul éreztem magam. A másodiknál nekem tud olyan nézésem lenni, hogy még a válaszom előtt szarul érzi magát tőle mindenki. Engem kivéve. Az elsőnél ugyanis mindenki úgy érezte, emberbaráti kötelessége megmondani nekünk, mit és hogyan kellene csinálnunk a helyes gyereknevelés érdekében, a másodiknál – nos, ez maximum egyszer fordul elő „per szereplő”.

Az elsőnél ugyanis azt mondod a játszótéren, hogy „Istenem, hát, nem elcsöppent a kis nózija? Gyere, életem, hamar megtöröljük aloe verás négyrétegű habkönnyű vajpuha zsepikével”. A másodiknak azt mondod: „Ne a trikóddal, kölyök!”. 

Mert az elvárások között ugyanis gazdagon van hülyeség, felesleg és egymásnak ellentmondó is, és van belőle persze folyamatosan változó is bőven. Még a sajátjaink között is, sőt! Egyszóval, ha akarjuk, ha nem, szelektálnunk kell, és ez jó hír.

Ez az igazi harmónia

Ugyanis kénytelen leszel megválogatni, melyiknek tudsz vagy akarsz megfelelni, és a többit le fogod bizony szarni. Nagyon helyesen. Mert ez viszont a helyzet kulcsa, sőt, annyira az, hogy minél kegyetlenebb, minél szigorúbb és következetesebb módon határozod meg magadnak, minek szeretnél megfelelni, annál tisztább értékrendszer, szereprendszer, és koncepció lesz a fejedben arról, milyen szülő szeretnél lenni.

Ha pedig olyan párt választottál, akivel mindez félszavakban megbeszélhető, és ebben egyetértés is van, az rohadt erős alapokat tud teremteni egy gyerek felneveléséhez. 

Nem azon fogsz gondolkodni, hogy a gyermek és jómagad pszichológiai értelemben vett tartalmas együttélése a szeretet kiteljesedésével hogyan valósul meg egy rómaikamilla-illatú stresszmentesen harmonikus környezetben, hanem metsző végtagi-, nyaki-, és derékfájdalmak mellett a könnyes csipát kifelé gyurmázva a szemgolyódból igyekszel pontosan célozva vizelni egyet hajnali kettő negyvenkor, aznap hatodszor ébresztve. 

A saját szabályaid szerint

Azt gondolom, hogy amelyik elvárásnak ekkor, és ebben az állapotban is meg kíván felelni valaki szülőként, az az ő szabályrendszere. Az tényleg való neki. Az az övé, és arra figyeljen oda. Mert szerintem teljesen jogos gondolat, különösen ilyen fizikai-, szellemi-, és érzelmi hullámvasúton, hogy basszus, még meg sem született, sőt éppen hogy megfogant, mi már szorongunk, mert szorongatnak minket a társadalom mintái, a belénk nevelt kötelező körök.

Éppen meg kéne élnünk, milyen szülővé válni, hogy képessé váljunk felnevelni azt, aki szülővé tett minket – de mi alig kapunk levegőt.

Éppen arról kellene szólnia ennek az egésznek, hogy földöntúli boldogság meg túláradó szeretet. És a fizikai, szellemi végletek így is benne vannak. Sőt, a boldogság azzal együtt értendő, mert igenis jó összeröhögni hajnali négykor, sötétszürke szem alatti karikákkal a vécé előtt totyorogva, hogy „bazmeg, meghalok, jajajóénis, szeretlek, jaigenhagyjál, elájulok”. Igenis vidám lehet egy ilyen pillanat, sőt, iszonyú sokszor az.

Hogy ezeket a pillanatokat, ezeket az élményeket, amik mindennél szebb emlékekké válnak ám, meg is tudjuk élni, ahhoz le kell tudni tenni az elvárások nagyon nagy részét. És szelektálni, kihajigálni a francba. A többi, a maradék meg nagyon kelleni fog. Eskü.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images