„Itt nem kell hurráoptimistának lenni és szabad káromkodni” – Hogyan ne őrüljek bele a karanténba?
Szorongás, aggódás, túlterheltség, házastársi konfliktusok, otthon megőrülő gyerekek, túltolt iskolai feladatok, folyamatos belső feszültség – hogy fogjuk ezt bírni? Lehet, hogy nem csak online színházra, otthoni tornára meg virtuális munkahelyre lenne szükségünk. Egyre biztosabb, hogy a napi érzelmi miniválságainkkal is kezdenünk kell valamit. Jó hír: van megoldás. Röviden: néha mondjuk ki, ami feszít, és legyen, aki meghallgat. Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának vendégposztja.
–
Anya, töröld meg!
Anya, éhes vagyok, pfúj, ezt nem szeretem, unatkozom, az az enyém, elvette, nesze neked, ezt kapod érte, nem én voltam! Elmúlt dél, te jó ég, nincs ebéd, miért nem főztél, főzzél te, dolgozom, én is. Ne menj boltba, nagymama, értem én, majd inkább viszünk neked, maradj a fenekeden, a gázóra-leolvasó is maradjon a fenekén. Nem laposodó görbe, határzárak, meddig még, sok a fertőzött, ne olvasd már percenként! Megint üvölt a gyerek, menjél már, nézd meg, mi van, mítingem van, nekem is. Csörög a telefon, ne visítsatok, igen, mindjárt küldöm az anyagot, Mancsőrjárat jó lesz, legyen jó.
Ép ésszel ezt nem lehet bírni. Kell, hogy legyen támaszunk.
Létezik egy módszer, irtó bonyolult: annyi a lényege, hogy valaki kedvesen meghallgatja, mi bánt engem, de nem mondja utána, hogy az én hibám, hogy nincs még napirendünk, és adjak alább a tisztaságmániámból, és nem ajánl kézműves tippekről szóló blogot, és azt se mondja, hogy náluk meg még mennyivel rosszabb.
Komolyra fordítva:
tényleg létezik egy ilyen módszer, és nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, de baromi hatékony. Az a neve, hogy Páros Meghallgatás.
Így, nagybetűkkel
Mert egy kincs, ha megteremtjük az életünkben, és mert bár nagyon hasonlónak tűnik elsőre ahhoz, mint amit amúgy a barátnőnkkel csinálunk, mégsem ugyanaz.
Úgy kezdjük, hogy keresünk egy másik rászorulót, azaz egy olyan felnőttet, aki szintén nagyon kész van. Jó, ha ez az illető nem a férjünk, feleségünk, nem a legjobb barátnőnk. (Hogy miért nem, arról hosszan írhatnék, de higgy nekem, egy már kialakult kapcsolatban nem fogjátok tudni tartani azokat a kereteket, amiket itt összeszedek, és amitől ez az egész működik. És ez nem jelenti azt, hogy a szokásos lelkizés meg dumálás nem jó, csak annyit, hogy ez, amiről most írok, kicsit más.)
Találhatunk egy szimpatikus ismerőst a netről, ovis szülőtársat, akivel távolról ismerjük csak egymást, de kereshetünk célzottan olyan csoportokban is, ami kifejezetten járványügyi segítséget hivatott nyújtani egymásnak. Ha ez megvan, megbeszéljük, mikor tudunk rászánni egy kis időt a telefonálásra (Skype, Zoom, Messenger, bármi – lehet képpel és kép nélkül is), amikor lehetőleg egyedül vagyunk egy szobában, és igyekszünk elrendezni, hogy ne törjenek ránk. (Tudom, ez a dolog nehezebbik része, de próbálkozzunk. Sokan amúgy este, gyerekaltatás után tudjuk abszolválni, az is jó lehet, hiszen ezzel most többet teszünk magunkért, mint a sorozatnézéssel).
Megbeszéljük, ki kezd, neki van, mondjuk, tíz perce (vagy öt, vagy húsz, ahogy sikerül), majd a másiknak is ugyanennyi. Beállítjuk az órát, hogy a végén csipogjon (most a másikra/magunkra figyelünk, nem érdemes osztani a figyelmünket azzal, hogy majd nézzük az időt).
Amikor egyik beszél, a másik hallgat, majd cserélünk. Ennyi a trükk.
Oké, de mit mondjak?
Mindent, ami most benned van. Elmondhatod, mi nyomaszt. Kimondhatsz olyan mondatokat, amiket talán igyekszel elhessegetni amúgy, vagy derűsebbre hangolni magad. Itt nem kell hurráoptimistának lenni, szabad káromkodni, sopánkodni, panaszkodni, sírni vagy nevetni, toporzékolni (ezek mind kiváló feszültségoldók!), vagy akár kipróbálhatod, milyen lenne elküldeni valakit a fenébe, akire amúgy dühös vagy, de türtőzteted magad. Itt nincs cenzúra, itt elfogadás van. Jó, ha inkább az érzésekre teszed a hangsúlyt, nem a történetmesélésre. Azt mondd el, hogy vagy, most az egyszer nem kell plasztikázni.
Na és mi történik eközben a vonal másik végén? Néhány hümmögésen kívül, és azon kívül, hogy szeretetteli hangon biztosítom a másikat róla, itt vagyok és hallgatom – semmi. Ami biztosan nem:
nem kell reagálnunk az elhangzottakra, nem adunk tanácsot, nem javaslunk semmit, nem akarjuk megoldani a problémát, nem mondjuk, hogy „jaj, nálunk is ez van”, és végképp nem kritizálunk.
A másik mindenféle nonverbális jellel azt az üzenetet akarja közvetíteni: megértelek, veled vagyok, ez nagyon nehéz. Jó, ha tudatosítjuk magunkban azt az egyszerű üzenetet: a másik ember jó. Attól, hogy tele van negatív érzéssel, nem lesz rossz ember, épp itt és most van az alkalom, hogy ezektől megszabadulhasson. Érdemes magunkat meghallgatóként úgy elképzelni, mint valami végtelen türelmű, bölcs nagymamát, aki virtuálisan átkarolja a másikat, és hagyja, hogy amaz kisírja magát a vállán anélkül, hogy egy szót is szólna.
Ami még fontos ahhoz, hogy mindez működjön: vállaljunk titoktartást!
Kérjük meg egymást, hogy ami ezekben az érzelmi nagytakarításokban elhangzik, ne adjuk tovább, sőt, később egymásnak se akarjunk visszautalni az ott elhangzottakra. Ez akkor lesz különösen biztonságos közeg, ha úgy képzeljük el, mint egy fekete lyukat, ami elnyel mindent, ami itt elhangzik. Legközelebb, ha meghallgatjuk egymást, megint mindketten arról beszélünk, amiről szeretnénk, nem kell megkérdezni a másiktól, hogy van, vagy mi történt azzal a múltkori sztorival.
„De én azt hittem, a panaszkodás csak lehúz mindenkit, a pozitív gondolatokra kellene koncentrálni!” – gondolhatjuk. És ez igaz is. Egymás szavába vágva fröcsögni a sok hülye tanárról/szülőről/gyerekről, egymást erősítve vizionálni az apokalipszist, és közösen küldeni el a felelőtlenül flangáló öregeket a fenébe… valóban nem a lélekemelő tevékenységek közé tartozik. Habár néha úgy érezzük, megkönnyebbülünk egy ilyen beszélgetés után, mégis nagy a különbség.
Ami a Páros Meghallgatást a panaszkodástól, fröcsögéstől megkülönbözteti: itt nemcsak hangot adunk, hanem meg is szabadulunk a feszültségeinktől, ki is tudunk gyógyulni a nehéz érzéseinkből.
A meghallgatás esetében ugyanis egyikünk nyakig merülhet abban, ami nyomja, a másik viszont nem merül vele. A másik egy olyan érzelmi szigeten ácsorogva fogja a kezünket, ahonnan a világ élhetőnek, az emberek jónak tűnnek, hiszen reményt, hitet, gyógyulást csak ebből a forrásból nyerhetünk. Minderre szülőként állandóan, rendszeresen, visszatérően szükségünk van – de most aztán különösen. Öngondoskodás a legjavából. Adjuk meg magunknak!
Balogh Fruzsi
Kapcsolódó Nevelés
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images