–

„Az intelligencia nem más, mint a változáshoz való alkalmazkodás képessége.” 

Épp múlt héten került elém Stephen Hawking brutálisan aktuális kinyilatkoztatása, nyilván nem véletlenül, hiszen elemi erővel illik a jelenlegi helyzetünkre. Mindannyiunk helyzetére, mert ebbe a világon élő összes ember beletartozik, még azok is, akik ma még azt hiszik, az ő életükre nem lesz komolyabb hatással az odakint tomboló járvány.

Hogy túléljük-e? Az szinte biztos. Hogy sokan belehalnak-e? Sajnos az is. És mi is kicsit bele fogunk halni ebbe, ha képletesen is. Semmi nem lesz már ugyanolyan, mondom anélkül, hogy dramatizálnám a helyzetet. Mondjuk, ezt már hogyan lehetne fokozni?

Mi, a szerkesztőség, egy hete vagyunk önkéntes karanténban, amit mindenki szabályosan betart. Szerencsénk van, mert tudunk itthonról dolgozni, és noha félünk attól, mi lesz velünk, tesszük a dolgunk. 

A WMN úgy alakult át szinte pillanatok alatt (szerintem még időben), mintha csettintésre működne másként az egész. (Aztán kiderült, hogy tényleg így működik.) Kétségbeestünk persze, és összeszorult gyomorral intézkedtünk, de egy pillanatra sem álltunk meg, ezt pedig megnyugtató volt látni. Kriszta összehívott két hete egy meetinget, amin kihirdette az önkéntes karantént, mindenkit megkért, mondja le az utazásait, maradjon otthon, vegye komolyan a helyzetet és gondolkodjon felelősen. Megszerveztük a privát online tereinket, ahol azóta egyfolytában kommunikálunk, és a korábbi, normális életünkhöz képest most nem csak heti kétszer meetingelünk, hanem szinte mindennap.

Tényleg egyfolytában kapcsolatban vagyunk, hiszen semmi sem biztos, inkább pillanatnyi odakint.

A három hete megünnepelt szülinapunk fényévnyi távolságra van, alig hisszük, hogy megtörtént, de mindent, ami a járvány előtti időkből való, régi időszámításként tartjuk az emlékeinkben. Most különösen jó ebbe a csapatba tartozni, különösen szerencsésnek érzem magam, hogy ők vannak, és különösen hálásak vagyunk az olvasókért is, hiszen a mi munkánk nem szűnt meg, sőt, most van leginkább szükség rá. 

Közben azokra gondolok, akiknek nincs ilyen szerencséje, akiknek el kell hagyniuk az otthonukat. Az orvos barátaim jutnak eszembe, a futárok, akik nélkül most összedőlne minden, és a művészek, a vendéglátósok meg a turizmusban dolgozók, akik szó szerint egyik napról a másikra maradtak jövedelem nélkül. 

De a szükség törvényt bont. És tényleg azok élik majd túl ezt az egészet, akik képesek a változtatásra, akik képesek azonnal alkalmazkodni az új helyzethez. 

Csak a baráti körömben nem egy vendéglátásban dolgozó ember van, olyanok is, akik több száz fős éttermet üzemeltetnek, és van olyan, aki még jóval bármiféle rendelet előtt meghozta a döntést, hogy bezár, és a legkomolyabb biztonsági ellenőrzések mellett átáll az online kiszállításra. Valaki nem elküldi az embereit, hanem egységes bért számol ki, ugyanannyiért dolgozik a séf és a futár is, mert most a teher is közös, bár azt is tudom, hogy ezt nem mindenki tudja megtenni, pláne nem azonnal. 

A színészek, akik azonnal megélhetés nélkül maradtak, online terek videóiban olvasnak fel. Az énekesek, zenészek, akiknek beláthatatlan ideig lemondták az összes fellépését, videókban zenélnek a közönségnek. 

Reggel elém került a Coldplay frontemberének, Chris Martinnak a videója, amin énekel és zenél a lemondott koncerteket helyettesítve. Könnybe lábadt a szemem, olyan csodálatos volt. Felértékelődnek most ezek a dolgok a szememben, a szemünkben. 

Aztán láttam, hogy a könyvelőm létrehozott egy Facebook-csoportot, ahova minden közérdekű, az új helyzet miatt fennálló, ránk vonatkozó információt kielemez érthetően. Istenkirálynő – írom neki a csetablakban, mert tehetné azt is, hogy tojik rá, ki mit hámoz ki a hitelmoratóriumok, adók, fizetési kötelezettségek háromszögéből. 

A kozmetikusom – akit kitartó hűséggel imádok – pedig házi kézfertőtlenítőket gyártott az utolsó pillanatban felvásárolt alapanyagokból, és küldött az összes vendégének belőle.

Nem tudom, mire elég egy flakon kézfertőtlenítő, de ha ránézek az üvegre, akkor nem a koronavírus és a jajveszékelés jut eszembe, hanem a gondoskodás. 

Közben anyám ki se jöhet a házból a veszélyeztetettsége miatt, egész nap főz és süt, azt mondja röhögve a videeócseten, hogy mire ennek vége, gurulunk, gyerek. Így lesz, érzem. Aminek eleje van, annak van vége is, ahogy kedves Cintia barátnőm mondaná. 

Apropó, hízás – mi lesz az edzéssel? Az edzőm megszervezte az online edzéseket, én meg egyébként is ki tudok szaladni a teraszra, van egy ugrálókötelem, vagy plankelek, vagy a jó ég tudja, mit még. 

Közben a futárok, és az egészségügyben dolgozók lettek a legnagyobb istenek. Sosem hittem, hogy ez is eljön, de Batman mehet a picsába, mármint hozzájuk képest. 

Az alkalmazkodásra való képesség része az is, hogy miként alakul át a csúcsra járatott fogyasztói társadalmunk ezekben az időkben, és mi lesz velünk azután, hogy visszamegyünk a valóságba.

Hogy képesek leszünk-e felismerni, miben éltünk, mire költöttünk, mennyit romboltunk, és képesek leszünk-e nem ugyanúgy folytatni, hanem változtatni a menetrendjeinken.

Mert lássuk be, ez az egész most olyan, mintha egy hollywoodi utópiát néznénk, csak épp nem annyira vicces szereplőnek lenni benne – a gázsink se túl jó, és a maszk leszedése után sem mehetünk vissza oda, ahonnan jöttünk, hisz már eleve ott vagyunk. 

Tegnap este megtartottuk a kis barátaimmal az első videócsetes bulit. A kedvenc zongoristánk élőben jelentkezett a Facebookon, és dalolni, játszani kezdett, mi pedig együtt énekeltünk, miközben boroztunk és nagyon röhögtünk. 

Pár héttel ezelőtt még az volt a legnagyobb gondom, hova utazzak el májusban, de nem foglaltam le semmit aztán, addig vacilláltam.

Pár héttel ezelőtt még egy szép étteremben vacsoráztam a barátaimmal, és nem tudtam ellenállni az uborkás, lime-os gin toniknak.

Pár héttel ezelőtt még álltam a drogériában a szemhéjpúderes paletták előtt, mert kerestem a megfelelő arany árnyalatot, és magamban anyáztam, amiért egyik sem volt jó. 

Pár héttel ezelőtt még azt hittem, Kína egy távoli ország. Azóta rájöttem, nincsen most semmi sem közelebb.

Pár héttel ezelőtt még egészen máshogy terveztem a költéseimet. Most az nincs. Átrendezem, újraírom a kockás füzetet, amit év eleje óta szorgalmasan vezetek. 

Nem veszem meg, amire nincs szükségem. Mindenem megvan. Nem kell új rúzs, új ruha. Több is van, mint amennyi kéne. 

Kíváncsi leszek, ki mire jön rá ezalatt az idő alatt, és lenyűgözve fogom hallgatni a beszámolókat. 

Addig figyelek, figyelem ezt a sok csodálatos közösséget, amelyik alkalmazkodik és túlél. Segítsük egymást, hiszen a teher is közös.

Azok pedig, akik gyógyítanak, fertőtlenítenek, vagy az élelmiszerünket szállítják, tényleg sokkal menőbbek, mint Batman!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/d3sign