Rajtad, de veled nevetnek – A „roast me” jelenség
Valószínűleg nincs ember a földön, aki ne tudná, milyen, amikor csúfolják, beszólnak neki, piszkálják. Cudar egy érzés, amikor elevenedre tapintanak és valamilyen vélt vagy valós gyengeségedet teszik gúny tárgyává. Hát ki akarja ennek kitenni magát? Nos, az a helyzet, hogy szép számmal akadnak önként jelentkezők. És még csak a mazochizmusnak sincs semmi köze az egészhez. A humornak viszont annál inkább. De miért kérik emberek tömegei az interneten a többieket, hogy alaposan oltsák le őket? És mi is az a roast? Dián Dóri írásából kiderül.
–
Aki sokat böngészi a Redditet, szembetalálkozhatott annak egyik aloldalával, aminek témája, hogy a fórum tagjai feltöltenek magukról egy fényképet ezzel a felirattal: „roast me”, azaz égess le. A többi tag pedig szíves örömest tesz eleget a kérésnek, csak úgy záporoznak a minél változatosabb, frappánsabb és humorosabb beszólások. Az alany meg egyenesen élvezi, hogy esetenként több száz ember rajta köszörüli a nyelvét. Elsőre talán elég furán hangzik, de semmi szektáskodás nincs a történetben. Mielőtt rátérnék, hogy mi a pláne abban, hogy ebben a csoportban mindenki házhoz megy a pofonért, jöjjön egy kis roastmagyarázat. Ígérem, nem lesz hosszú.
Mi az a roast?
Nos, a roast, azaz az égetés nem a verbális kínzás, hanem a humor egyik fajtája. Lényege, hogy a résztvevők minél szellemesebben szóljanak be a mindezt önként vállaló alanynak.
A célja nem a bántás, a másik vérig sértése, hanem kizárólag az egymás és a közönség szórakoztatása.
Amikor erre egy egész produkciót építenek, mindig van egy roastmester, aki irányítja az eseményeket, és a beszóláscunami – meg a műsor – végén az addig „szenvedő” alany visszavág az őt savazóknak. Ezzel mindenki megkapja a magáét.
Amikor mindez a képernyőkön játszódik le, a résztvevők többsége vagy humorista, vagy celeb. Itthon is láthattunk már ilyen műsort, de a leégetés műfaja – mint sok minden más – az Egyesült Államokban működik igazán, hiszen onnan származik.
Egy kis roasttörténelem
Ha valaki azt hiszi, ez a műfaj a huszonegyedik század huncutsága, nos, részben igaza van. De a közmegegyezésen alapuló fikázás gyökerei még a múlt századba nyúlnak vissza. Az első roastot 1949-ben tűzte műsorra a New York Friars Club, és Maurice Chevalier francia színész-kabaréénekesnek jutott a megtiszteltetés, hogy közönség előtt darabokra szedjék.
A következő évtizedekben aztán tartottak még hasonló esteket, ám a roast csak a kétezres évek elején tört be a köztudatba, amikor is a Comedy Central meglátta benne a potenciált, és elkezdett egész estés roastelőadásokat csinálni. 2003 óta minden évben kijönnek egy roastshow-val, amiben a humoristák mellett ismert emberek mondanak oda a szerencsés kiválasztottnak.
Savazták már többek között Pamela Andersont, David Hasselhoffot, Justin Biebert és Donald Trumpot is.
A formátumot 2010-ben vették át a Comedy Central regionális csatornái, és ennek a keretében oltották nálunk Nagy Ferót és Ganxsta Zoleet.
Nálunk azonban nem vésődött be ez a fajta humor úgy, mint az amerikaiaknál
Valószínűleg az elsöprő siker hiánya miatt nem honosodott meg a magyar adókon ez a fajta szórakoztatás, mert az említett két epizódon kívül nem készült újabb roastmulatság. Erről van egy elméletem.
Bármilyen „csúnya dolog” is, az emberek szeretnek egymáson gúnyolódni, a másikat nevetség tárgyává tenni, ami egyfajta önmegerősítés, hogy nem csak én vagyok esendő, másoknak is vannak hibái, hiányosságai. A hétköznapokban csak az igazán jó barátok, családtagok engedik meg maguknak, hogy a vicces csipkelődést a másik arcába mondják, de rendszerint inkább az illető háta mögött röhögcsélünk valakin.
A roast esetében olyanok oltják egymást, akik egyértelműen nem kebelbarátok, mégis szemtől szembe szólnak be a másiknak, természetesen humoros, frappáns módon, bántó szándék nélkül. Mert ez a roast lényege, hogy ki tudjuk röhögni saját magunkat.
Ez azon a közmegegyezésen alapul, hogy sose vehetjük magunkat igazán komolyan, hiszen mindenkinél van valami apróság, amit kifigurázás tárgyává lehet tenni. Senki sem tökéletes, és ez így van jól.
Magyarországon azonban, ahol a hétköznapi, felületesebb kapcsolatok nagy részében a racionális és amúgy építő jellegű kritizálásnak sincs meg a kultúrája, nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy az, akinek beszólunk, ott ül a színpadon és végighallgatja. Mi több, még nevet is rajta. Nálunk ez általában csak a mély kapcsolatok esetében megengedett.
Míg a szembesavazás máshol felszabadítón hat, addig – véleményem szerint – Magyarországon sok embert inkább befeszít. Nem értik, miért teszi ki magát valaki ennek.
Pedig a roast nem sokban tér el egy szimpla stand-up előadás másokat kifigurázó szekciójától. Csupán annyi a különbség, hogy a roast esetében az illető ezt látni és hallani fogja, és az egész az ő beleegyezésével is történik.
Ne csak nézzük, csináljuk is!
Valószínűleg ezt gondolhatta az a felhasználó, aki létrehozta a the thicker the skin, the better the roast (minél vastagabb a bőr, annál jobb az égetés) című al-Reddit-oldalt, azzal a kifejezett szándékkal, hogy a csatlakozó tagok rommá oltsák egymást.
És hogy miben tér el ez a csoport egy tetszőlegesen kiválasztott kommentszekciótól? A különbség a szándékban és a formában keresendő – és található meg.
Míg a rosszindulatú, mérgező anyázás nem vezet sehova, addig ebben a csoportban világos szabályok szerint mehet az oltogatás. Éles vonalat húznak például a vicc és az abuzálás közé – értelemszerűen utóbbi tilos.
Nagyon figyelnek arra, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel: szellemes beszólásokat és nem színtiszta bántást.
Az is nagyon érdekes, hogy sok önutálattal és különböző problémákkal küszködő ember téved ide azzal a céllal, hogy őt tényleg bántsák az emberek. Ám amint a csoporttagok észlelik, hogy nem egy vicckedvelő társuk kéri az oltást, akkor beszólás helyett inkább megpróbálnak segítséget nyújtani neki.
Ironikus módon tehát a leégető csoport az igazán empatikus közösségek egyike.
Szükségük is van erre a képességre azoknak, akik a roastolást annak rendje és módja szerint akarják művelni. Mert nemcsak frappánsnak és viccesnek kell lenni, hanem érezni kell a határt, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mi az, amit már nem.
A csoport 2015 óta létezik, és egymillió-nyolcszázezer tagja a mai napig szórakoztatja magát az odamondásokkal. És hogy mi a jó abban, hogy totál ismeretlenek szénné égetnek a neten? Talán az, hogy úgy kapod meg a magadét, hogy biztos lehetsz benne: a piszkálás mögött nem bújik meg rosszindulat. Olyan visszajelzést kapsz, amiből akár még tanulhatsz is.
Te kipróbálnád?
Dián Dóri
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images