–

Mostanában azon gondolkodom, hogy miért nem újítják már föl a főutat Szentendrén. Rengeteg a kátyú, minden egyes alkalommal, ha arra járok, beleremeg az egész kocsi, sőt, ha épp telefonon beszélek, akkor a hangom is rezegni kezd. 

Majd az jut eszembe rögtön, egy ilyen felújítás micsoda tetemes munkával járna, mennyire lelassítaná reggelente a forgalmat, és délutánonként is tovább duzzasztaná a már egyébként is hatalmas dugót. 

Az emberek pedig, akiket igazából nem is látok jól a szélvédők mögött, biztos szentségelnének, és azt kérdeznék a mellettük ülőktől vagy – jobb híján – önmaguktól, minek kellett ezt éppen most, miért nem bírtak várni júniusig, amikor vége az iskolának, amúgy meg miért tart ennyire sokáig. 

A szemből érkező és az utánam haladó szélvédők mögött kánonban ordibálnák a válogatott káromkodásaikat. Ha egy hatalmas, természetfeletti gombbal egy nyomásra lehalkíthatnánk az út moraját, csupán egy szabályos kórusének hallatszana ki ezekből az ismeretlen autókból. De nem egy boldog kórus lenne ez – bár azt se tudom, léteznek-e boldog kórusok, talán a gospel –, hanem lázongó, morgó előadók tobzódnának minden áldott nap reggel és délután. 

Mostanában azon gondolkodom, hogy el kéne mennünk egy világtól távoli szigetre, amit egyszerűen úgy neveznénk el: a világtól távoli sziget. Persze ez is a földön lenne, emberek építenék meg, de valamivel több köze lenne a természethez, mint a közegnek, amiben létezünk. 

Ott egy másik síkon értelmeznénk egymást, nem bosszankodnánk hétköznapi dolgokon, mint a lakásunk berendezése, vagy hogy mikor legyen gyerek, amit a klímaszorongásunk miatt egyelőre még csak nem is tervezünk. Nem érdekelne bennünket a szentendrei útfelújítás, nem vitáznánk azon, ki szaladjon be gluténmentes cipóért a Frissbe, hogy melyik Oscarra jelölt filmre üljünk be a moziba, egyáltalán, melyik moziba menjünk, mert te sose bírtad a multiplexet, én meg utálom a művészben a kényelmetlen székeket. 

A világtól távoli szigetünkön még ennyire nevetséges problémáink sem lennének, és azonnal megegyeznénk a gyerekkérdésben is, hiszen egy világtól távoli szigeten ugyan ki a fenét érdekel a klímaszorongás.

Mostanában azon gondolkodom, hogy megmondom neked, te vagy életem szerelme. Végre félreteszem a gyerekkori traumáim, már három és fél éve dolgozom rajtuk a terapeutámmal, aki szerint ideje lenne abbahagyni a kezelést, hiszen tulajdonképpen már nincs rá szükségem, csak a megnyugvás miatt járok. Szerdánként egy órakor, és úgy megszoktam, de lassan tényleg el kellene szakadni, hiszen kidolgoztam magamból azt a mélyre ledöngölt örökölt sorsot, miszerint képtelen vagyok kötődni és megállapodni. 

(Csak zárójelben gondolkodom azon, hogy amikor erről beszéltem neked, akkor nevettél, nem értetted, hogyan tud az ember megörökölni érzelmeket, én meg rád hagytam, és megöleltél, mert érezted, mennyire fontos nekem, hogy kielemezzem önmagam.)

Mostanában azon gondolkodom, ha megmondom neked, te vagy életem szerelme, akkor mit fogsz majd válaszolni. Szerintem azonnal felkapsz és felhajítasz a csillagokba, olyan boldog leszel, amiért végre kimondom, mert te már rég tudod, hogy ez így van, el is mondtad százszor, csak sose tudtam, hogyan kellene rá válaszolni. Fülig vörösödtem, más témára váltottam, vagy egyszerűen csak megöleltelek, és közben haragudtam magamra, amiért olyan nehezen találom magamban az érzést. Mintha egy sötét kút mélyéről kéne felráncigálni egy vödröt, teli vízzel, nehéz, izzasztó, és nem biztos, hogy olyan tiszta vizet találok majd benne, amilyennel te itatsz engem.

Mostanában azon gondolkodom, hogy kihúzom magam a világból, akár egy dugót a konnektorból, és úgy szűnök meg mindenki számára, mintha sose léteztem volna.

Csak te tudsz majd rólam meg az anyám, aki végre teljesen meggyógyult a rákból, és te abban az élethelyzetben is mennyire klassz módon mellettem álltál. 

Aztán elfelejtenek majd szépen az emberek, de sokkal jobban fogok létezni, mint addig bármikor. Úgy élünk majd, mintha mindig is jók lettek volna az utak a világon mindenhol, mintha nem lenne klímahelyzet, és mindig lenne otthon gluténmentes cipó. 

Mostanában azon gondolkodom, ha felújítanák a főutat Szentendrén, akkor lassabban érnék oda hozzád…

Úgyhogy mégiscsak jó, hogy vannak azok a bosszantó kátyúk, és az emberek nem is káromkodnak kórusban a szélvédők mögött, látom az arcukat, boldogok, zenét hallgatnak, énekelnek, mint valami Oscarra jelölt musicalfilmben, amiben A listás hollywoodi sztárok játsszák a főszerepeket, és amit egy eldugott művészmoziban fogunk megnézni, a körúton…

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images/ Sean De Burca