–

Volt időszak az életemben, amikor százötvenezer forintot adtam ki egy Versace napszemüvegre, és úgy éreztem, nem lehet teljes az életem, ha a konyhaszekrényemben nincs martinis, fehérboros, vörösboros, feles-, sörös- és vizespohár, és ha a hatos szettből egy is összetört, inkább elajándékoztam a megmaradt ötöt, mint hogy egy tökéletlen háztartásban éljek. Dizájnercipőkre vágytam, gyűjtögettem az öveket, mondván: kell egy barna is a barna cipőmhöz, majd, ha már megvolt, világosbarnát is akartam, hogy jobban passzoljon a táskámhoz, majd, ha már az is megvolt, sötétbarna táskát, hogy a korábban vásárolt övhöz illő briftasnim is legyen. 

Miközben megszállottam gyűjtögettem a földi javakat, ostoroztam magam, hogy miért költöm a pénzt, hiszen azt is csak halmozni akartam, és gyakran merengtem magamban, miért adatik meg másoknak, hogy bármit és mindent megvehetnek, de még így is mindenhová taxival járnak. Gondolatban és lélekben készülődtem egy életre, amelyben a fontossági lista csúcsa a gazdagság, a vagyon, a luxus. 

Ma már úgy gondolok vissza ezekre az időkre (a húszas éveim elejére), mintha valami megszállt volna, mintha egy önsorsrontó masinát szereltek volna az agyamba, mintha valami Gollam-szerű, tudathasadásos lényként önmagam ellensége lettem volna. 

Egyszerűen felfoghatatlannak tartom, miért nehezíti meg az ember a saját életét olyasmivel, ami fogságban tartja. 

Miért van szükségünk olyan lakásra, ahol külön szobában alszunk, főzünk, eszünk, dolgozunk, tévézünk, tartjuk a ruháinkat, tároljuk a könyveinket, parkoljuk a kocsinkat, halmozzuk a szobanövényeket, amikor végül minden egyes helyiséget nekünk kell majd rendben tartanunk, takarítanunk, vagy – ami még rosszabb – megfizetni valakit azért, hogy takarítson helyettünk. Miért volna igény tíz különféle tányérszettre, amikor mindenki tudja, hogy egy retró bádogtányérnál nincs szebb a világon, az évek alatt csak patinásabb lesz, és mindenre jó? 

Mi értelme egy fehér, egy törtfehér, egy elefántcsontszín, egy tojáshéjszín és egy halványbézs inget vasalgatni, majd költözéskor mindezt dobozolni, újra kipakolni, egyébként meg aggódni, hogy leeszem, leiszom, vagy elszakítom? 

Volt idő, amikor három bőrönddel indultam neki egy nyaralásnak, mondván: napi minimum három, de inkább öt outfitre van szükségem, hiszen kell egy pizsama, egy kényelmes melegítő, amiben kiszaladhatok egy kávéra, vagy futhatok egy kört a háztömb körül, kell egy bulizós, egy városnézős meg egy színházas összeállítás. Ma egy 35 × 25-ös hátizsákkal járom a világot – benne három alsó és pár zokni, három póló, egy farmer és egy melegítőgatyesz, plusz a hatéves, látványos sérülései ellenére is tökéletesen funkcionáló laptopom (mert ma már lazán előkapom a tengerparton heverészve is, ha épp ott ér a cikkleadási határidő), fogkefe, fogkrém, és egy napszemüveg.  

Tisztálkodószereket vásárolhatok ott, ahol éppen vagyok (konkrétan drágább bőröndöt becsekkolni egy utazásra, mint helyben vásárolni piperecuccokat), és mivel sanszos, hogy úgyse bírom megállni, hogy utazásaimon effektíve semmiféle új ruhaneműt, apró lakberendezési cuccot vagy romantikus emléket ne szerezzek be (pedig tudom, hogy tényleg nincs szükségem rájuk), a legjobb, amit tehetek önmagam érdekében, hogy legalább odafelé menet kicsi csomaggal utazom. De ha mindezt ilyen kristálytisztán átlátom, akkor miért vágyakozom mégis arra, hogy valamit, legalább egy kis apróságot megvásároljak, hazavigyek, és kitegyem a polcomra a tucatnyi másik szükségtelen tárgy mellé? 

Azt hiszem, elsősorban azért, mert az emberi lényt valóban arra tervezték, hogy többet, és többet, és többet birtokoljon 

– ez viszont korántsem azt jelenti, hogy ha már összejött egy kocsi, legyen még egy. És nem is azt, hogy aki nem merült el a bélyeg-/ banánmatrica-/levelezőlap-gyűjtésben, az nem élhet teljes életet. És azt sem, hogy boldogtalanul halunk meg, ha egyszer az életben nem lesz olyan gardróbunk, mint Carrie-é a Szex és New York filmekben – sokkal inkább azt, hogy az ember természeténél fogva többre hivatott. Több tapasztalásra, több képesség elsajátítására, több szögből szemlélt megértésre. 

Meggyőződésem, hogy azok az emberek, akik az életüket arra teszik fel, hogy több nyelven beszéljenek, hogy kézzelfogható és személyes élményeket szerezzenek olyan ügyekről, amelyek foglalkoztatják őket – teszem azt, önkénteskednek egy menekültszálláson, megtanulnak olívaolajat préselni, kávét pörkölni, hangszereken játszani, diplomatikusabban kommunikálni, vagy épp házat építeni –, sokkal ritkábban és sokkal kevésbé érzik szükségét, hogy kihasználatlan tárgyakat halmozzanak fel. 

Ha a birtoklási vágyunkat átértelmezzük, és elfogadjuk, hogy a legyűrhetetlen akarásunk valójában azért van, mert mindannyian többre vagyunk hivatottak, mint amennyit bevállalunk, az egész rejtély értelmet nyer.  

Ha nem „terheljük” az agyunkat, szellemünket, lelkünket, szívünket, világunkat olyan értékekkel, amelyek igazán számítanak, amiket átadhatunk barátainknak, a következő generációnak, és amelyek spirituszként szolgálnak ahhoz, hogy továbbra is szenvedélyesen és izgatottan habzsolhassuk az életet, leegyszerűsödik a terhelhetőségünk a materális szintre, ahol a romantikusabb alkatok velencei maszkokat, dedikált bakelitlemezeket, és ókori pénzérméket gyűjtenek majd, a hamis racionalitás illúziójában rekedt emberek pedig különféle szuperszonikus konyhai robotgépeket, elektronikus kütyüket, az előzőnél is vízhatlanabb csizmákat szereznek be, és persze mindig lesznek olyanok, akiknek fixa ideájuk, hogy pénzt, értékpapírokat, bankszámlákat kell gyűjtögetni, másképp nem élet az élet.  

Amikor tíz évvel ezelőtt szuperintenzíven tanulmányoztam a kabbalát, az Ábrahám-vallások – zsidóság, kereszténység és iszlám – misztikus tanait,

azt tanultam: az ember természete olyan, mint egy hatalmas edény, és mint ilyen, az a küldetésünk, hogy megtöltsük azt, méghozzá megelégedettséggel, csalódásokból és sikerélményekből adódó tapasztalatokkal. 

Ha pedig megfelelően „trenírozzuk” a tálat, akkor egyre nagyobb és öblösebb lesz, hogy még több érzelmi és értelmi fejlődés eredményét tartalmazhassa. Ha viszont ezt a képzeletbeli teret kizárólag olyasmivel próbáljuk kitölteni, ami sem jobbá, sem erősebbé, sem hasznosabbá nem tesz minket a társadalmunk és a világunk számára, akkor egyre csak roskadozni kezd a ránk rakódó tárgyak súlya alatt. Így végül teljesen elveszítjük és elfelejtjük a valódi önmagunkat, és mindazt, amire valójában vágyakoztunk, amikor előbb ösztönszerűen, majd szokásaink által vezérelve, végül kétségbeesett követelőzéssel körülvettük magunkat többtonnányi cuccal, mondván: „nekem ez jár”.  

Pedig mennyivel több járna – mindannyiunknak – sok-sok fióknyi, a padlásról és a pincéből folyó kezelhetetlen, kallódó kacatnál…

Steiner Kristóf

Fotó: Salamon Sára