Tudod, hogy nem szabad, ezért teszed meg – Határsértéseink

–

Aznap remegő lábbal mentem haza, és ahogy lassan vettem a lépcsőfokokat, emlékeztettem rá magam, hogy ilyen még nem volt, még sosem kellett attól félnem, hogy milyen lesz belépni az otthonomba, mi vár majd ott rám. Én tehettem róla. Én hoztam magamra bajt. Én léptem át egy határt. Azon gondolkodtam közben, hogy miért csináltam. Számoltam-e a következményekkel. Nem, nem számoltam. Csak azzal, hogy valamilyen következménye lesz. „Utánam a vízözön”-érzés volt. És jött is, csak nem cunamiban, hanem lassan, fokozatosan. De mindent elmosott.

Nézem ezt a pszichológusnőt a filmben, Sibylt, a nagyjából velem egykorú nőt, aki ugyanerre készül. Tudja, hogy nem szabad megírnia a kliense történetét, mert azzal megszegi a hivatása törvényeit. És nem szabad még jobban belefolynia az életébe, közel merészkedni a krízishez, mert azzal a résztvevőjévé válik, és az még inkább tilos. De nem tud nemet mondani. Az író néha felülkerekedik az emberben. Az írónak máshol vannak a morális gátjai.

Neki csak egy dolog számít: hogy feltárja a trauma gyökerét. Hogy megértse önmagát. Ehhez néha mások traumáit kell felhasználni. Szemétség. Önzés. De néha muszáj, az ember nem bírja visszatartani. El kell jutni az igazságig.

Amikor az ember pszichológushoz megy, nem gondol őrá, nem kérdezi, maga kicsoda, honnan jött, milyen hangulatban van ma. Azért fizetünk, hogy csak ő figyeljen, és csak ránk figyeljen. A titkainkat hagyjuk nála elzárva. Ha bármilyen formában kilép ebből az egyezségből, azzal határt sért.

A film mindjárt egy ilyen jelenettel indít: Sibyl könyvírásra adja a fejét, és ehhez le kell építenie a kliensei egy részét. A férfi, aki hét éve bízza rá az összes lelki szemetét, kiborul. Nem hagyhatják cserben, nem mehet minden a kukába, amit itt hagyott. Sibyl azonban már nem pszichológus többé, hanem író. Köp mások titkaira. A sajátjának kell a nyomába erednie.

Decemberben volt egy éve, hogy pszichológushoz járok. Az ünnepek előtti ülésünkön úgy tűnt, hogy minden rendben van velem, nem akartam többet a felszínre hozni. Jól volt a többi ott, a mélyben. Úgy tűnt, rájöttem, mi akadályozott addig. Volt még fél óránk, hogy beszélgessünk. Akkor hallottam először róla, hogy neki hogyan telt az éve. Akkor nyílt meg először kicsikét, és nagyon fontos dolgokat mondott. Azt például, hogy akinek a traumája összecseng az övével, azt nem szabad többé elvállalnia. Nem veszi észre rögtön, de nem tudja magáról leválasztani, és aztán rámegy. Meg kell húznia a határait.

Sibyl direkt borítja fel őket és hatol a traumája közepébe, szándékosan szolgáltatja ki magát a kliensének. Pszichológus ugyan, de ettől még neki is lehetnek fel nem dolgozott bajai. Nem szentek, ahogy a papok sem. Most jött el az a pont, amikor a sajátjának is a végére kell járnia. A látszólag tökéletes életét kell kockára tennie, hogy rendbe rakja, ami a mélyén szunnyadt. Már nem állíthatja meg semmi.

Nincs az az etikai kódex, az a társadalmi norma vagy józan megfontolás, ami visszafoghatná, hogy szembenézzen a saját szarával. Hogy magára rántsa a bilit.

Én is ezt tettem végül, bár nem voltam tisztában vele. Az ember nem láthatja a végét, csak azt érezheti, hogy nem megy tovább „normálisan”. Hiába tudod, hol vannak a határok, most át kell lépni, nem bírod megállni. Annyit tudsz csak, hogy most így vagy őszinte. Csak így. Nem méred fel, milyen szakadékba zuhansz ezzel, és onnan milyen keserves lesz kimászni. De addigra úgysem tehetsz már mást, olyan ingoványos a talaj a lábad alatt. Most derül ki, hogy már régóta csak kapaszkodtál.

Annyi mindent felszínre hozott belőlem ez a film, hogy azt hittem, nem is bírok majd írni róla. A másik lehetőség az volt, hogy nem tudom majd visszatartani, és elkövetem azt a hibát, amit Sibyl: nem leszek tekintettel senkire. Felnyitom Pandóra szelencéjét, és nem érdekel, mi ömlik ki belőle és kire. Vámos Miklós mondta nekem pár éve, hogy az ember ilyenkor ráalszik, és másnap megváltoztatja a neveket, a helyszíneket, vagy azokat az adatokat, amik végül is felcserélhetők. Ahol pedig minden részlet számít, azt nem viszi a nyilvánosság elé, marad a fiókban. De azt is ő mondta, hogy az írással maximum a probléma harminc százalékát lehet megoldani. További harminc százalékot terápiával – a maradékkal pedig együtt kell élni. Azért ez is valami.

Eljöhet az a pillanat, amikor harminc százalék is életmentő.

A film végén Sibylt az a nő szedi össze a roncsaiból, aki belerángatta az egészbe – neki is megvolt rá az oka, hogy mélyebben bevonja a küzdelmébe, mint amennyire szabad lett volna. Sibyl azt kérdezi tőle, olvasta-e a könyvet, amiben akaratlanul is szerepelt. Margot azt feleli, olvasta, és nemhogy nem bánja, de még hízeleg is neki. Ő is csak így tudta túlélni a krízist, mostanra erősebb lett. Olyanok így, mint az a fuldokló, akit kivonszolnak a partra, de a megmentője már nem tud kimászni a vízből. Margot egy picikét tud csak visszaadni Sibylnek abból, amit elvett. Sibylnek pedig máshol kell megtalálnia a maga segítőjét.

És hogy az ember élete visszaépülhet-e abból az összeomlásból, amit maga idézett elő? Ez már egy másik történet. Az összeomlás nem volt elkerülhető, mert a kártyavár alján egy időzített bomba ketyegett. Valami mindenképp épül a helyén – hogy a régit lehet-e megerősíteni egy erős alapzattal, vagy újat kell felhúzni a semmiből, az még annyi mindentől függ. De az a pillanat, amikor eldöntöd, hogy átléped a határt, mert nem tehetsz mást, olyan erős a vonzás – az mindenképp egy hosszú utazás kezdete. 

Gyárfás Dorka