–

A tél beköszöntével az ember mindig érzékenyebbé, érzelmesebbé válik. Bár már vége a karácsonynak és az ünnepeknek, hetek óta az orromba férkőzött egy illat, egy íz, amit nem tudok elfelejteni. Ez az íz, ez az illat a gyerekkorom. Ez az íz, ez az illat a Nagypapám. 

Sokáig azt gondoltam, valami különleges dologról van szó, majd felnőttem, és bebizonyosodott, hogy tényleg így is van. Ilyen tea nem készül sehol, még a teák országában sem. A Papa-féle tea kuriózum. Ez volt, ami végigkísérte az életemet, születésemtől fogva, és még most is tart, pedig már nincs velünk, aki nagy gonddal, szeretettel készítené. 

Soha nem láttam, hogyan készül, talán ez is a varázslathoz tartozott. A fehér-kék mintás, néhány helyen kopott teáskanna hosszú éveken át jó szolgálatot tett.

Nagypapám feltette a vizet melegedni a tűzhelyre, köhintett párat, majd kiment az udvarra rágyújtani. Mire elszívta a cigarettát, pont felforrósodott a víz, amibe belekerült a filter, jó adag citromlé és cukor. Majd kis pohárkába öntötte, az ablakpárkányra tette és ott várta, hogy kihűljön.

Emlékszem, nagyon hideg, téli idő volt, én pedig rettentő beteg voltam. Az orvostól az első utam a Papához vezetett, mert gyógyulni nála lehetett a legjobban. Mire odaértem hozzá, a tea rendszerint az asztalon várt, kihűlve, mellette a két szelet vajas-sajtos pirítóssal, és érezni lehetett rajta a szeretetet, az odafigyelést, a gondoskodást. Ha a barátnők eljöttek hozzánk, hazaérve rendszerint kérték a szüleiktől a Papa-féle teát. Persze a szülőknek fogalmuk sem volt róla, mi lehet az és hogyan készül. A tea mindenkit megnyert: még a postás kedvenc úti célja is Nagypapám háza volt, mert tudta, itt a jó szó mellett telente finom, meleg tea is várja.

Utoljára egy nyári délelőtt ihattam belőle. Aznap nagyon meleg volt, én pedig fáradt, ideges és szomorú voltam.

Beléptem az ajtón, a Papa pedig nem kérdezett semmit, csak elővette a fehér-kék mintás, kopott teáskannát, melegítette a vizet, elővette a citromot és a cukrot.

Csodálkoztam, mert nyáron sosem szokott ilyet csinálni, mindig azt mondta, teázni télen kell, meg ha beteg az ember. Bementem a szobájába lepihenni, és mire felkeltem, a tea már az asztalon várt. Kis, átlátszó pohárban gőzölgött, és akkor újra megéreztem a gyerekkorom illatát. A Papa leült velem szembe, egy szót sem szólt, de láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében.

Eltelt némi idő, mire végre beszélni kezdett. Elmondta, hogy nagyon gyenge, nincs jól egy ideje, és valószínűleg beteg is, de nem megy orvoshoz, nem akarja tudni, mi lehet a baja. Akkor néztem végig életemben először alaposan az én erős, mindig vidám Nagypapámon. Láttam a kezén a munkát, láttam a vállán az élet nehézségeit, az arca ráncaiban a könnyeket, és láttam a nevetést is, mert nevetni is tudott, de még hogy. Akkor eszméltem rá, hogy az élet véges, és sajnáltam, hogy nem töltöttem vele még több időt.

Pár napon belül aztán végleg elaludt. Még el tudtam mondani neki, mennyire szeretem, és hogy mindig velem marad, akárhová sodor is az élet.

Azt ígérte egyszer, elmondja a tea receptjét, de végül sosem tudtam meg, hogyan készül. Sokszor próbálkoztam, de mindhiába. 

Azt a meleg, nyári napot viszont örökre, és még annál is tovább megtartottam az emlékeimben, ahogyan a Papa-féle tea ízét és illatát is.

A szerző és nagypapája

Perusza Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images