–

Imádok kertészkedni. Összeválogatni a magokat, a palántákat, virágokat vásárolni a kertészetben, aztán megtervezni, mit hova ültetek. Állni a kert végében, és elképzelni a látványt, mikor már burjánzik a sok növény. Látni, hogyan fordulnak a nap felé, vagy azt, ahogy hálásan isszák a vizet, amivel meglocsolom őket. Szeretem nézni, ahogy a pici növénykéből méteres óriás lesz, amit aztán karóhoz kell kötnöm, el ne törje a szél.

Mostanában a munka mellett is bőven van időm kertészkedni. A kert csendje élettel teli. A ház meg üres. Kong az ürességtől.

Nemrég még nem így volt. Amikor a gyerekek még itthon voltak. Mikor még nem voltak kollégiumban, albérletben. Mostanra nem maradt más, csak nagy ritkán a hétvégi közös ebéd. Meg aztán a vasárnap esti, vagy hétfő reggeli porciózás, amikor fagyis dobozba kerül a pörkölt nokedlivel. De a fagyit a dobozból én ettem meg, amikor hét közben elszomorodtam, egyedül éreztem magam, és egy kis édesség segített, hogy ne savanyodjak citromtyúkká.

Állok a lecsupaszodott kert végében. Itt a tél. Rendet kell tennem. Tavasszal úgy könnyebb lesz.
Kiszedem az egynyáriak gyökereit. Jövőre ide valami szép rózsaszín virágot teszek. Behunyt szemmel beszívom a föld illatát. A téli föld szagába beleérzem a tavaszt. Ez egy másik dimenzió. Huh! A kertem egy dimenziókapu. Nyitott szemmel tél, hunyt szem alatt tavasz. Bármikor beleléphetek, hogy otthon legyek. Aztán vissza a másik dimenzióba. Kilépek, belépek… hú, egy saját dimenziókapu! Csak nekem.

Ó, látom a kisfiamat, ahogy szalad a kutyához, aztán fordulnak, a kutya szalad hozzá. Fél délelőttöt eljátszanak így. Míg a húga be nem akar szállni, és ki nem hozza a kertbe az összes kinőtt ruháját, amit a kutyára gondol ráadni. A kutya meg csak néz a fiamra. Áhítattal vegyes könyörgés ül a szemében. Muszáj ezt most? Tényleg kistrikóban kell rohangálnia? A fiam nevet, a kutya megkönnyebbül. És rohannak, rohannak végig a kerten az egyik irányban, aztán fordulnak, és vissza. Trikóban mindkettő.

Csöngetnek. A postás. Vissza a dimenziókapun. Odabent egész lista vár az íróasztalomon. Elvinni, elhozni, beírni, átutalni, odamenni, megbeszélni.  Mindegy, megcsinálom. De, hogy valaki közben felbosszant, az tuti. Nem kell hozzá sok. Egy ideje elképesztően gyorsan ki tudnak hozni a sodromból.

Hülye hormonok! De figyelek, itt kapirgál a citromtyúk! Itt a kapuban. Ne légy savanyú, nyanya! Jó, nem leszek. Ha észreveszem. De, istenem, hányszor nem veszem észre!

Nem vagyok türelmetlen, egy fenét vagyok az! Egy csomó dologhoz van türelmem. Van a kertészkedéshez, hogy szép legyen minden, ha együtt ülünk kint tavasszal, van egy új recept elkészítéséhez, amit együtt eszünk meg, van a gyerekek gondjaihoz, a gyerekek történeteihez, a gyerekekhez, van a… na, mihez még? 

Felnőttek. A gyerekeim. Felnőttek. A kisfiam már nem rohangál a kutyával, a kislányom meg nem öltözteti hercegnőnek. De hát gyerekek! Annyiszor, de annyiszor mondok el nekik dolgokat. Amikre rájöttem az elmúlt 55 évben. Félek, hogy nem hallják.

Azt akarom, hogy nekik ne legyen olyan nehéz. Mosolyognak. „Persze, anya, jól van, úgy lesz.” Végül is tök rendes gyerekek, hagyják, hogy beszéljek. Szeretem őket. Jó fejek. Csak az a jó fejük ne lenne annyira önfej. Néha elmondom a véleményemet. Bár van, míg nem várom meg, hogy kikérjék.

Nem, nem osztom az észt, mindenkinek a maga életét kell élnie. És a mindenkibe a gyerekeim is beletartoznak. Ők az én gyerekeim. Én meg anyám gyereke vagyok. Neki is van véleménye.  Én sem kérem túl sűrűn az övét. Mióta is? Talán, amióta észrevettem, hogy mindent mindig jobban tud. Jobban tudja, mit főzzek, mit szeretnek a gyerekek, milyen ing áll jól a férjemnek. Hogyan neveljem a kutyát, hova tegyem a fűnyírót, és hogy ne dolgozzak annyit. Sőt: milyen hajszín állna jól nekem, mert ez csúnya. Milyen hőmérséklet legyen a házunkban, mert ez hideg. Vagy meleg. Attól függően, mit mondanak a hormonjai. Kapta a nagyanyámtól. A hormonokat is, a hozzájuk tartozó mondatokat, pillantásokat, mozdulatokat. Itt vannak bennem, a sejtjeimben, és ha nem figyelek, itt vannak a pillantásaimban és a mozdulataimban.

Sok-sok régi citromtyúk figyel ugrásra, vagy kapirgálásra készen. Sziasztok, tyukicák! Szórok nekik egy kis magot, megitatom, talán meg is simogatom és alaposan megszemlélem őket. Mintha közel lennének, megnőnének. Mégis rajtam kívül állnak.

Most nyitott szemmel lépek be a kerti dimenziókapun, megvizsgálom, mit rejt nekem. Egyedül nekem. Élvezem, hogy a dimenziókapu másik felén vagyok. A tél előtt rendet kell csinálni. Megsimogatom a gyepet. Szépen megerősödött az idén. Jövőre még erősebb lesz, még fényesebb.

A dimenziókapu innenső oldalán csend van. Puha csend. Puha, otthonos csend, amiben szinte hallottam, ahogy növekedtek a növényeim.

A dimenziókapu másik oldalán ott az utca. Dudálnak. Fontoskodnak. Nyüzsögnek. Tolakodnak. Na, ilyenkor támad a citromtyúk. Ácsi! Vissza a dimenziókapun!

Hétvégén hazajönnek a gyerekek. A lányom hozza az új fiúját, a fiam a már megszokott, régi barátnőjét. Cuki lány. Még menynek is el tudnám képzelni. 

Befejezem a munkát. Végigtekintek a kerten, újra eltölt a nyugalom. Kirángattam az elszáradt gyökereket, összeszedtem minden szármaradványt. Nyugi van. Nem kattogok. Még az sem bosszant föl, milyen hosszú a lista az íróasztalomon. Megáll körülöttem az idő. Értelmét veszti a bosszankodás. Nem hánytorgatok fel senkinek semmit. Milyen jó érzés ez.  

Talán folyton a kertben kellene lennem. A dimenziókapu másik oldalán. Ahol nincs bosszankodás, nincs harag, nincs düh. És nincs csalódás. Fékevesztett öröm sincs, csak a jó érzés, ahogy rátekintek a kertre, ahol jövőre rengeteg kék és rózsaszín virág nyílik majd. Semmi más nincs, csak a kert, csak a figyelem. Már nem gondolom, hogy nem figyelnek rám, nem hallják meg a hangomat; kivárom, mert az egyik legjobb érzés, amikor megkérdeznek valamit, és valóban kíváncsiak a válaszomra. Akkor úgy érzem, képes vagyok biztonságot és szeretetet adni. Az idősebbeknek, fiatalabbaknak, és önmagamnak is.

TaoMamik

A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.