–

Tizenöt évesen az egyik legjobb barátnőmmel, Emmával suli után kiszabadultunk a Budai Arborétumba, elhevertünk egy padon vagy a fűben, és vaníliás szivarkát szívtunk. Mainstreamnek tartottuk a sima cigit, szerettünk volna valami vadregényesebbet csinálni. Persze nem tüdőztük le, azt nem is lehet, csak élveztük az ízét és a meghittséget. Néhány hónappal később Willtől, egy gazdag amerikai sráctól kaptunk egy igazi, nagy, komoly szivart. Megörültünk neki, és megpróbáltuk leharapni a tetejét, ahogy a filmekből láttuk, de csupa dohány lett a szánk, és köpködtük a leveleket, az szörnyű érzés volt, és nagy csalódás. Annyira sokkolt minket ez az élmény, hogy elhatároztuk, inkább mi is cigarettázni fogunk, mint a normális emberek, mert bár halál átlagosak leszünk, de legalább nem lesz tele a szánk dohánylevéllel.

És így kezdődött. Fanni, aki már akkor is Skinst nézett, és csak fekete ruhákat hordott, és akit ezért nagyon vagánynak tartottam, megkínált egy szál mentolos Marlboróval. Letüdőztem, és forgott velem a világ, de zseniálisan jó érzés volt. Később nagyon sokszor meg egyáltalán nem volt zseniális érzés, mert, mondjuk,

a függésem miatt olyan fiúk előtt is kénytelen voltam rágyújtani, aki kifejezetten undorodtak a cigiszagtól. Szerencsére így is hajlandók voltak megcsókolni, de utólag visszagondolva, nem volt tőlem valami jófej dolog, hogy még akkor sem bírtam ki.

De pontosan tudom, miért csináltam.

Látható erőtér

Tulajdonképpen tizenhat éves korom óta csak akkor éreztem magam erősnek, függetlennek és igazi felnőttnek, amikor rágyújtottam. Emmával volt egy rituálénk egy éven keresztül: harminc perccel tanítás előtt találkoztunk, vettünk egy kávét, leültünk a Trefort-kertben és elszívtunk egy cigit. Őszintén szólva, nekem sosem esett jól, de képtelen lettem volna máshogy bemenni a suliba, annyira szorongtam.

A cigi megnyugtatott. Legyőzhetetlennek gondoltam magam tőle, hiába utasítottak vissza, bántottak meg, vagy szakítottak velem, hiába bénáztam egész nap minden órán, vagy voltam más miatt nagyon megalázott állapotban, a rossz pillanatokban mindig ott keringett körülöttem ez a nagyon is látható erőtér.

Otthon éreztem magam. Olyan volt, mint valami kiegészítő, mint a szintén tizenhat éves korom óta nélkülözhetetlen bordó rúzs, ami nélkül nem is tudok mutatkozni.

Gimi után már nagyon természetes volt, hogy dohányzunk, nem kellett különösebb indok hozzá, nem hazudtuk egymásnak, hogy ez a szál az utolsó, aztán tényleg vége. Végre komoly, dohányzó felnőttekké cseperedtünk, akiknek az élete összetett, és nyomással teli.

Plusz a tanárok is dohányoznak, a büfés néni is dohányzik, ugyan, ki tudna minket elítélni a szagunkért vagy a köhögésünk miatt, amikor három emeletet lépcsőzünk?

Nyilvánosan megígérni

Amúgy nem cigiztem sokat, napi három-négy szálat szívtam el, kivéve, ha buliztam, olyankor simán elfogyott egy este alatt egy egész doboz, és másnap járni is alig tudtam a nikotinmérgezéstől. Valójában ez volt az, ami miatt elegem lett belőle, ez az iszonyatos szenvedés, ami a jól sikerült esték után is ugyanúgy megtörtént velem, hogy a saját szervezésű összművészeti bulijaimat sem tudtam igazán élvezni. Úgyhogy keresni kezdtem a kiutat.

Kiposztoltam Instagramra, ezzel pedig huszonötezer embernek ígértem meg, hogy leszokom. Több százan írtak levelet a követőim közül, hogy ez milyen sokat jelent nekik, mennyire inspirálja őket. Gondoltam, most már tényleg nincs visszaút, hiszen képmutatás lenne ebbe belebukni.

Most huszonkettő vagyok. Augusztusban elolvastam Allen Carr Végre nem dohányzom című könyvét, ami nem a pénzzel vagy a dohányzás egészségre káros hatásainak emlegetésével próbálta megváltoztatni a hozzáállásomat, hanem azzal, hogy a cigi által okozott pszichológiai kárral foglalkozik. Azzal az érzéssel, amit a függés generál az emberben. Hogy nem ura önmagának, hogy kiszolgáltatott.

Mert nem igaz, hogy bármikor le tudnám tenni. Nem igaz, hogy egyszer majd eldöntöm, és akkor ennyi volt. Olyan elképesztően erős a cigaretta vonzereje még évek után is, hogy nem véletlen a közhely megszületése, miszerint „aki egyszer rászokott a cigire, az mindig is függő lesz, csak épp nem cigizik”.

És ez a legrosszabb: hogy nincs kávé, pohár bor, naplemente, romantikus séta, eső áztatta régi ház, terasz, koncert, tehát tényleg semmilyen fontos pillanat, ami teljes mértékben kiélvezhető és jelentőségteljes tudna lenni cigaretta nélkül. Már ha függő az ember, mert egyébként ezek a dolgok pontosan ugyanolyan élvezhetők. És én tényleg sziklaszilárdan elhatároztam, hogy abbahagyom, hogy végre kimondom az igazságot: semmi szükségem a cigire.

Oké, nem olyan sok, napi 5-6 szál, de egy éve még napi 2-3 volt. Havonta egyszer le akarok szokni, csak aztán mindig van az a nehezebb hét, vagy nap, amikor muszáj. Nem, nem muszáj, csak ezt mondom magamnak, de vannak itt nehezìtő tényezők is, minthogy minden második kortárs versben van cigaretta, meg hogy a bohém művész-kisasszonyok cigi nélkül félemberek, és különben is kávé dohányzás nélkül? Rozéfröccs dohányzás nélkül? Lehetetlen. Persze, hogy nem az, én is tudom. Szòval arra gondoltam hogy kiìrom ezt, hogy motiváljon, ha most nem pròbálkozom minden erőmmel, akkor hipokrita vagyok. Márpedig nem vagyok. Dohányzás-ellenes érvek jöhetnek kommentbe, hadd ìrjam fel őket magamnak ❤

Na, visszaszoktál már?

És bírtam is, három és fél hétig. Aztán egy régi ismerősöm szörnyen toxikus módon egy egész estén át kínálgatta a cigarettát, holott pontosan tudta, hogy próbálok leszokni. És amikor már annyit ittam, hogy nem tudtam rendesen mérlegelni a helyzetet, a számba tett egy szálat, amit meggyújtott.

Ezzel pedig hatalmasat vétett ellenem.  És nem ő volt az egyetlen. Mert ahogy elkezdtem arról beszélni lelkesen az embereknek, hogy „képzeljétek, most életmódot fogok váltani, nem cigizem többet”, olyan cinizmusba ütköztem, amit álmomban sem gondoltam volna. Többen kigúnyoltak, amiért egyáltalán eszembe jutott ilyesmi, ilyen kérdéseket kaptam rendszeresen, hogy „na, és visszaszoktál már?”. Aztán a körülöttem állandóan órákon át pöfékelő barátaimtól megint elkezdtem kérni egy-egy szálat, ahogy régen. És gyűlöltem érte magam, minden egyes alkalommal. Mert egyszerűen nem érte meg.

„Kötelező” rossz döntések?

Mert a cigaretta csak akkor hiányzik, amikor nincs.

Miután elszívom, ürességet és csalódottságot érzek, mert egyáltalán semmi sem változik azon kívül, hogy kicsit nehezebben veszek levegőt néhány percig. A cigaretta nem teszi jobbá az estét. Csak azt a látszatot kelti, hogy nélküle semmi sem működik.

Hogy a mély beszélgetések nem tudnának megszületni, és hogy nem lenne mit csinálni a szünetekben, amíg a barátaink italért mennek vagy amíg várunk valakire. Így soha egy buszmegállóban várásnyi időt sem kell tettek nélkül eltöltenünk, nem kell belefeledkeznünk a gondolatainkba.

Én enélkül is szeretném ugyanolyan jól érezni magammal azokkal, akiket szeretek. És szeretném tudni, hogy nélküle is le tudom győzni a szorongást, az izgalmat és az unalmat. Hogy a hiányérzet mással is feltölthető.

Az egyik legokosabb emberrel, akit ismerek, a „kötelező rossz döntésekről” beszélgettünk nemrég. Hogy bár olykor utólag azt gondoljuk valamiről, hiba volt megtennünk, az életünk sodrása szinte kikerülhetetlenné tette, hogy belemenjünk. És van ez az érzésünk, hogy nem volt más választásunk, és ez nem hárítás, mert tényleg nem volt. Na, a rászokás pont ilyen. Belecsúszunk tiniként, aztán egy életen át küzdünk vele.

Egymásban erősíteni a vágyat
Igen, ezzel azt akarom mondani, hogy az ismerőseimre hárítom a felelősség egy részét, amiért még mindig nem tudtam teljesen abbahagyni a dohányzást, csak heti két-három szálra tudtam csökkenteni az adagomat. Mert a cigarettázás aktusa olyan mélyen beleivódott a társadalmunk szövetébe, hogy szinte lehetetlen elszökni előle. Nem akarok antiszociális lenni, ugyanúgy szeretném élni a nevetségesen aktív és többnyire produktív életemet, mint korábban, és ez bizony jóval nehezebb, mióta igyekszem nem cigizni.

Egymásban erősítjük a dohányzás iránti vágyat. Senki sem egyedül gyújt rá először. Sem pedig másodszor.

Eleinte kifejezetten küszködni kell, hogy az ember rá tudjon szokni, annyira kellemetlen érzés. Aztán már egyedül is megy, és napközben is, és valójában egyáltalán nincs olyan helyzet már egy idő után, ami ne késztetne dohányzásra. Mi pedig megerősítjük egymást ebben.

Költő vagyok, ráadásul influenszerkedem is, hogy bírok ennyi felelősséget elviselni az én művészlelkemmel? Hát mégis hogy fogok verset írni cigi nélkül? (Ezek valódi, barátaimtól jött kérdések voltak.)

Részlet a Zsebuniverzum c. első és egyetlen verseskötetemből. Nekem ez most nagyon aktuális. (10 napja nem gyùjtottam rá)

Erősnek látszani és lenni

Igen, ezzel együtt is dönthetnék úgy, hogy nagyon erős leszek, és kitartok még úgy is, hogy a barátaim vagy a szerelmem dohányoznak mellettem.

De milyen jó lenne, ha nem kellene nagyon erősnek lennem. Mert nem vagyok az. A legtöbben nem vagyunk azok. Úgyhogy kérlek, ha egy ismerősötök úgy dönt, abbahagyná a dohányzást, támogassátok, ahogy csak tudjátok.

Próbáljatok nem dohányozni, amíg vele vagytok. Próbáljátok nem lépten-nyomon közölni vele az értetlenkedéseteket. Higgyetek benne! Ne kínáljátok. Ki tudja, hátha sikerül leszoknia végleg, és ezzel együtt is teljes életet fog élni. Még úgy is, hogy kelet-európai. Még úgy is, hogy művész. Vagy bölcsész. Vagy tanár, vagy társadalomtudós, vagy vendéglátós, vagy irodai dolgozó. Még úgy is, hogy nagy a nyomás.

Higgyetek benne jobban, mint a cigarettában. És akkor talán menni fog.

Kemény Gabriella

Kiemelt kép: Nagy Rita