–

2011 nyarán teltek életem legfelhőtlenebb hónapjai.

Annyira szabad voltam, amennyire csak el lehet képzelni, nem kötött épp senkihez kínzó szerelmi gyötrelem sem, nem epekedtem senki után, tökéletesen független voltam, a szó legnemesebb értelmében. Azon a nyáron kezdtem blogolni, nem volt még igazi hivatásom, csak a pénzszerzés miatt dolgoztam, nem szenvedélyből, és volt ennek valamiféle fura bája. Elvégeztem a munkát, aztán egy pillanatig sem gondolkodtam róla.

Szabad volt az elmém és a testem is. Így mentem bele a nyárba.

Klassz emberek vettek körül, szerető, nagyszájú, életvidám emberek, akik közül még sokan most is a barátaim. Felemeltek, és én is felemeltem őket, szórakoztattuk egymást, tiszteltük, szerettük és becsültük a másikat. A legjobb, legcsodásabb hónapokat éltük át együtt, amelynek nagy része a Balaton partján telt. Ide rohantunk le pénteken, vagy sokszor már csütörtökön, és innen tértünk vissza a nagyvárosba hétfőnként. Hajón aludtunk, a tó vize beleszáradt a hajunkba, a kikötőben mostunk fogat, és reggelente, amikor a kacsák hápogására felébredtünk, akkor a Szövi sátorban reggeliztünk, majd indultunk a vízre.

Imádtam minden pillanatát, úgy, ahogy volt.

De hogy jön ehhez az egészhez épp Katona Klári? Hát, így.

Azt már nagyon sokszor elmeséltem, hogy a zeneművészetnek a rock and rollosabb vonalát kedvelem, azon belül is a régi nagy klasszikusokat. Például a Led Zeppelint, a Pink Floydot, a The Doorst, a Deep Purple-t és még sorolhatnám tovább is. 

De azok a dalok is nagyon sokat jelentenek, amik egy-egy életszakaszomhoz köthetők, és ezáltal különleges jelentéstartalommal bírnak. 

Katona Klári akkor volt sztár itthon, amikor én még nem is éltem. Amikor Zalatnay, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa csillaga nagyon magasan állt a magyar könnyűzene egén, akkor én még kósza gondolat sem voltam. Bár kedvelem a többi énekest is (kit jobban, kit kevésbé a felsoroltak közül), azért valahogy mégis Katona Klári lett a kedvencem. Lehet, hogy sokaknak nem is kell magyarázni, miért. 

Katona Klári 1978-ban (Foot: Urban Tamás, Fortepan)

A személyisége, a hangszíne, a tekintete és az a sok szuper dal, amit neki írtak (mert Presser és Sztevanovity Dusán szerzeményeivel volt ez a kép teljes), egytől egyig megragadtak bennem. A Titkaim című lemezét pedig a mai napig kívülről fújom, annyira beleszerettem. 

Ja, igen, a haja, az nagyon hasonlított az anyukám hajára a nyolcvanas évek végéről. Akkor mindenkinek gyűrűgöndörre dauerolt frizurája volt, és emiatt volt az énekesnőben mondhatni ismerős, ami még közelebb hozta hozzám. 

Nem telt el úgy hajókázás, hogy ne üvöltettük volna a Vigyél el című slágerét, aminek a szövegét Dusán, a zenéjét pedig Presser írta nem egészen mellékesen, és az ominózus, 1981-es Titkaim című lemez B oldalának utolsó dalaként jelent meg. 

Nem mentünk ki úgy a vízre, hogy ne ez szólt volna hangosan, és persze én még a szövegét is átköltöttem. Nem azt énekeltük egy idő után, hogy „Vigyél el”, hanem, hogy „Vegyél el”, és ez abban a lélekközösségben azt jelentette, hogy mi tényleg összetartozunk, mert egyformán szeretjük és élvezzük az életet. 

És persze volt a kikötőben egy fiú is, akivel természetesen (gondolom, nem nehéz kitalálni, mit csinál egy huszonéves lány egy nagyon helyes fiú társaságában) egy kicsit egymásba szerettünk azon a nyáron. Katona Klárinak millió dalát fel tudnám hozni példának, ami illene a hozzá fűződő kapcsolatom aláfestőzenéjének, és igazából végig lehetne zongorázni, hogyan teljesedett be, aztán pedig miként lett vége. Mert annyira szépen kifejezik ezek a dalok. De mesélem is, várjatok…

Amikor megtörtént a nagy találkozás, akkor mindketten elcsigázottak voltunk és kiábrándultak, biztatni kellett bennünket, hogy higgyünk valamiben. Mindketten sérülten érkeztünk ebbe a felemás kapcsolatba, és tudtuk, semmi hosszú távú nem sülhet ki belőle. Viszont amíg tartott, addig maga volt a csoda és a tökéletes boldogság. 

Azt mondta egyszer: „Én most ördög vagyok, ne akarj engem”. De ez nem így működik, mind tudjuk, szóval… hát persze hogy akartam. Nagyon szerettem volna vele lenni. Először a kis hajója volt a mi kis titkos szobánk, ahol azt éreztük, most nincs odakint semmilyen világ, most csak mi vagyunk, az ő teste és az én testem, egymáson, egymásban, vadul, gyengéden, mindenhogy, szerelmesen, ragadósan, jó illatúan és izzadtan. 

De ahogy nyár elején figyelmeztetett bennünket annyi jel, meg mi is egymást, úgy úszott el az egész a vörösen lobogó őszben, a Balaton horizontján, és hiába kaptunk utána, már nem tudtuk visszarántani többé. Nem engedtük le a vasmacskát, nem volt ideje lehorgonyozni, és nagyon fájt, talán túlságosan is fájt mással látni a másikat. 

Ezt a számot nagyon sokszor meghallgattam akkor, és nagyon sokat sírtam rá:

Néhány hónappal később, amikor ő már egy másik lánnyal randevúzgatott, és kezdett a kapcsolata komolyra fordulni, én pedig szintén merültem bele épp egy emberesebb dologba, összefutottunk egy szórakozóhelyen. Megfogta a karom, odahúzott magához, és azt mondta: „Tudod, mennyit jelentett nekem veled ez a nyár? Sokkal többet, mint hinnéd”. 

Én meg gyáva voltam, mert soha nem vallottam be neki, mit éreztem akkor iránta. De így volt ez szép, ahogy volt. Mert miénk maradt az igazi, felhőtlen, szabad boldogság. Ha pár hónapra is, de igazán a miénk volt. 

És az a legszebb az egészben, hogy ehhez az egészhez Katona Klári szolgáltatta a filmzenét. 

Hátha egyszer majd megint elvisz bennünket egy ugyanilyen nyárba. Én kívánom mindenkinek

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdona!