–

A nyilak lámpákkal megvilágítva adják a formáikat. A nyilak egy irányba visznek. A piactér még messze, a mögöttünk lépkedő család legkisebb gyereke szakadatlanul üvölt. Kurva ideges vagyok. 

Ő meg a telefonját nyomkodja. 

A virágos, EKTORP sarokkanapé szerinte túlzás. Összeszorul a gyomrom, ahogy kimondja ezt a szót, hogy „túlzás”. Gyűlöletet érzek iránta, nézem a száját, és gyűlölöm, ahogyan a kanapéról beszél. 

Az orra alatt a bőr egy részen finoman ráncos. Korábban nem voltak itt ezek a hajszálvékony ráncok, erre gondolok, miközben a gyomrom szabályosan felfordul az iránta érzett gyűlölettől. 

Leül a virágos kanapéra, ütemesen ugrál rajta. Azt mondja, „nem is kényelmes”. Feláll, távolabb megy. Megint előveszi a telefonját, megint ír valamit, aztán elteszi. Rezgőre van állítva. Mert nem hallom, ahogy jönnek az sms-ek. 

Ide jutottunk. Már nem is érdekli, mit gondolok közben.

Vagy tényleg ekkora barom, hogy azt hiszi, nem sejtek semmit az egészből?

Két hete tudom, hogy szeretője van. Juli barátnőm látta őket egy benzinkútnál, az M6-oson. Pedig az M6-oson egy lélek se jár. Ez biztos benne volt a koncepcióban, amikor eltervezte, hogyan fog módszeresen megcsalni. 

Amikor Juli felhívott ezzel, akkor nem éreztem semmit. Nem öntött el a hideg verejték, nem kezdtem reszketni, nem vert fejbe… Meglepődtem magamon. Nem a megcsalás ténye bántott, hanem hogy Juli tud róla. Mostantól van egy ember, aki előtt megszégyenülök. Nem akartam azt a sajnálatot hallani a hangjában a vonal másik végén. Nem akartam én lenni a téma aznap este a vacsoraasztalnál, ahogy a férjével kibeszélnek, és elemzik, hogyan romlott el a házasságunk. Ezeken gondolkodtam, miután bontottuk a vonalat. 

Aztán úgy döntöttem, hogy egy árva szót sem szólok. Szépen berendezkedtem a megfigyelő pozícióra, és ebből a szemszögből lesem a férjem két hete. Minden mozdulatát, minden rándulását alaposan kielemzem magamban.

Olyan lettem, mint egy Nobel-díjas kutató, aki felfedezetlen vírustörzsek után kutat, aztán vakcinát gyárt. Nekem még nincs ellenszerem ez ellen, amibe kerültem.

Az elmúlt két hétben végiglapoztam a házasságunk stációit. A megismerkedésünket, az első boldog éveket, a megszokássá válást, a szerelem átlényegülését, a szex hevességének redukcióját. Valójában biokémikus vagyok, aki egy olyan ismeretlen vegyület után kutat, ami talán soha nem létezett. Választ legalábbis nem talált még rá senki:

Hova kerül a szerelem egy hosszú házasságban?

„Az anyag nem vész el, csak átalakul” – jut eszembe Sub Bass Monster Négy üteme, amit még valamikor az egyetemi bulikon hallgattunk. És automatikusan dúdolni kezdem a számot, amíg ő még mindig a virágos EKTORP-on rugózik. 

„Mit dúdolsz?” – kérdi.

„Semmit” – mondom. 

Megint a telefonjához nyúl, én pedig elkezdem követni a fénynyilakat, amik a kijárat felé vezetnek. Már elhagytuk a fürdőszobaosztályt is, amikor a világításhoz érkezünk. A kanapét nem vesszük meg, mert azt hallgatom a nappali részleg óta, hogy mennyire giccses.

Nem tudom, miért gyűlölöm jobban: azért, hogy megcsal, vagy azért, mert giccsesnek találja azt a tárgyat, ami tetszik nekem. 

A nyilak végtelennek tűnnek, a gyerekordítás egyre erősebb. Egy félévesforma megfeszül az apja kezében. Apa arca ideges. Anya a pelenkázótáskában matat a cumi után, és üvölti apának, „hogyhogy nem tetted be”. 

A végtelen nyilak egyikénél megállok, az állólámpák és a felfüggesztett csillárok között, majd rámutatok egy kismillió plasztikvirágból álló csillárra: 

„Ez giccses, te seggfej. Nézd meg! Ez a giccses!”

Szentesi Éva

A történet első részét ITT, a másodikat pedig ITT olvashatjátok. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61