–

Jó. Belátom. Nem bírok Brad Pittről elfogultság nélkül beszélni.

Legalább húsz éve vagyok menthetetlenül szerelmes belé, de inkább több. A Szenvedélyek viharábant, amiben olyan gyönyörű, hosszú, napszítta haja van, szerintem tizenkét éves koromban néztem meg először. Na, azóta tart ez az egész.

Írtam már róla milliószor, miatta képes voltam legalább tizennyolcszor megnézni a Tróját, rávenni magam, hogy beüljek nem is egy Tarantino-mozira (nem szeretem Tarantinót), és tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy zombis apokalipszisben vagy a világegyetemet fura képekben feszegető alkotásban jelenik meg, én azt megnézem.

Ő az ideálom. De ez nem véletlen.

Várjatok, mert mindjárt elmondom, hogy is van ez. És nyugi, erősen köze lesz ehhez a filmhez. 

De előbb a filmről dióhéjban. 

Az Ad Astra – Út a csillagokba alaptörténete erősen rezonál a Csillagok között című mozira, amiben Matthew McConaughey játszotta a magányos űrhajós főszerepét. Elég sokszor eszembe jutott az Ad Astra alatt ez a film, és Az élet fája is, amiben egyébként Brad eleveníti meg a zsarnoki apa alakját. (Az apa figuráját csak azért emelem ki, mert az ebben a történetben is központi alak, és egy másik nagy kedvenc, a rég nem látott Tommy Lee Jones játssza.)

A főszereplő űrhajós feladata az, hogy menjen el megkeresni a világűrben a rég elveszett, szintén űrhajós apját. Ebben az expedícióban pedig „csak” annyit kell tennie, hogy forduljon a Mars után jobbra, és valahol parkoljon le a Szaturnusz környékén, mert apja ott adott életjelet magáról utoljára. 

Mi sem egyszerűbb, ugye? De főhősünk a nem is olyan távoli jövőben úgy masíroz űrállomások, bolygók, holdak között, mintha tényleg mi sem lenne egyszerűbb. A moziteremben ülve akaratlanul is megfogalmazódott bennem, hogy nehezebben jutok le péntek délután Siófokra, mint a nem is olyan távoli jövőben az űrhajósok a Holdra. 

De most nem ez a lényeg, a technikai kérdéseken nem ragadunk le, mert nem arról szól a film, hogy kibogozzuk:

ha a Holdon meglőnek (egyáltalán hogy?), és kilyukad a ruhád, akkor nem halsz meg (hogy?). Mindegy, mondom, nem lényeg. 

Sokkal fontosabb ebben a történetben a rendkívül érzékenyen elmesélt apa-fia történet, ami egy olyan nem is olyan távoli, de tökéletesen elmagányosodott korba repíti a nézőket, ami viszont tényleg csak egy karnyújtásnyira van. 

És itt ugrik be apám, erről a Tommy Lee Jones által megformált karakterről, na meg Brad Pitt szerepéről is. 

Apámról keveset meséltem eddig, leginkább csak akkor teszem, amikor a csodálatos gyerekkoromat akarom megidézni.

Apám persze egész életemben szigorú volt, de azért nem vasszigorral nevelt, és nagyon szeretett bennünket. Motorral járt dolgozni, mi pedig úgy vártuk haza csillogó szemmel a mi gyönyörű, magas, szőke apánkat, mint a kiskutyák. 

Amikor ő még motorral járt, akkor rend volt. Erősnek láttam, sziklaszilárdnak, csodálatosnak. De tartottam is tőle, például, hogy mit szól majd, ha bármit teszek. És volt is mitől tartanom, mert keményen megvolt a véleménye mindenről. 

Nem engedte például, hogy fessem magam, nem nagyon engedett sehova el, vagyis csak hosszas könyörgések árán, de rend volt. Mindig rend volt, amíg ő őrködött az életünk fölött. 

Apuci már tök rég megtanított motorozni #apáknapja #fathersday

Aztán volt egy keményebb motorbalesete, amiben komolyan megsérült. Sokáig feküdt otthon. Azokban az időkben halt meg az én imádott nagyapám, akivel apám egész életében vitában állt. Anyám pedig úgy döntött, hogy el akar tőle válni. Mi, hárman lányok apánkkal maradtunk, de ezt a terhet így sem bírta el igazán. 

Ez spolier lesz, ne olvasd el ezt a bekezdést, ha még nem láttad a filmet, de az Ad Astrában van egy rész, amikor a főszereplő találkozik az apjával, és meglátja a végtelenül beszűkült tudatú, totálisan elmagányosodott embert az isten háta mögött kettővel, valahol az univerzum legmesszibb pontján, idegen lények után kutatva. 

Ez a pont vészesen emlékeztet arra az emberre, aki az apámból lett.

Ugyanott él, abban a házban, ahol felnőttünk. Nem vágja le a szakállát. A gyerekek a városban néha télapónak csúfolják, és nevetnek. Szinte senkivel nem kommunikál, velünk is alig. Sosem hív bennünket, ha hívjuk, alig veszi fel. Egész nap fekszik vagy ül, nem szereti az embereket. A hosszú, ősz haja és a nagy szakálla mögül egy meggyűrt, öreg arc néz vissza rám, ha látom. A ház romlik, a bakelitek ugyanúgy ábécésorrendben a féltve őrzött lemezjátszó mellett, csak most már vastag por alatt, nagyapám varázskertje is az enyészeté, és vele együtt minden, ami a gyerekkorom volt. 

Apám úgy döntött, kivonja magát az életből. Nem hal meg, de nem csinál úgy, mintha örülne annak, hogy él.

Nagyon sokszor próbáltunk segíteni neki, de végül rájöttünk arra, ez nem lehetséges. Ha valaki úgy dönt, hogy ebben a tökéletesen elszeparált világban akar élni, valami nagyobb igazság után kutatva (bár nem tudom, apám így tesz-e), akkor az a legjobb, ha mindezt elfogadják azok is, akik a legjobban szeretik. 

Egyébként nem tudom a választ arra, hogy az embernek kötelező-e szeretnie a szüleit. Apám viszont gyakran kezdett így mondatokat: „Amíg az én kenyeremet eszed…” vagy „Én vagyok az apád, szeretned kell”…

Sokszor volt igazságtalan, egyszer meg is vert, de nagyon nehéz így látnom őt. Sokszor eszembe jut az a régi ember, aki volt, aki már soha nem lesz többé. 

És azt hiszem, ő most sokkal messzebb van, mint a Hold meg a Szaturnusz, meg a nem is annyira távoli jövő.

Ha el akarnék indulni felé, jóval hosszabb útra kellene felkészülnöm, mint amilyenre a Brad Pitt által megformált karakter indult az Ad Astrában. És még abban sem vagyok biztos, hogy képesek lennének olyan gyors űrhajót gyártani, amivel ez a sok milliárd fényév távolság leküzdhető lenne. 

Aki a magányt választja, az a végtelen űrt választja. És ez az űr nem barátságos, nem nyugodt. Hanem üres, mint a szívem, amikor apámra gondolok. 

Az apámra, aki miatt Brad Pitt az ideálom, mert eszméletlenül emlékeztetett rá, amikor hazajött a motorral, én meg a kapuban álltam kalapáló szívvel, annyira vártam. A Tommy Lee Jones által megformált karakter pedig arra emlékeztet, aki apából lett. Nagyon kemény.

Szóval nem egyszerű feladvány megnézni az Ad Astrát, pláne ebből a szemszögből nézve nem az. De ahhoz kétség nem fér, hogy egy gyönyörűen megformált történetet láthatnak majd azok, akik bevállalják. 

Szentesi Éva

Képek: Fórum Hungary