–

Van olyan, hogy tökéletes élet?

Ideig-óráig talán létezhet, akár úgy is, hogy az ember tudatában van és képes hálát adni érte. Hogy mit jelent ez? Manapság, a mi életformánkban valószínűleg azt, hogy szeretve van, szerethet, és értelmet talál a munkájában, megélheti az önkiteljesedést benne. A tűzön át főhősét, Franckot így ismerjük meg: szép, fiatal, erős férfiként, aki a párizsi tűzoltóságon végzett munkáját hivatásnak tekinti, ahonnan a laktanya mellett lévő szolgálati lakásába megy haza, a szép, fiatal, erős feleségéhez. Hosszú időnk van arra, hogy ebbe az idillbe belehelyezkedjünk, anélkül, hogy megunnánk. 

Franckot a kortárs francia mozi egyik legnagyobb csillaga, a még mindig kölyökképű Pierre Niney alakítja, akinek megvan a képessége ahhoz, hogy akkor is érdekes legyen, ha látszólag nem csinál semmit. De persze csak látszólag, hiszen annyifélének láttuk már: zöldfülű szerelmesnek (Felcsípve), hiperérzékeny, világsztár divattervezőnek (Yves Saint Laurent), elnyomott, frusztrált fiúnak (A mélység kalandora), bűntudattól gyötört katonának (Frantz), és tessék, most családos hétköznapi hősnek, akinek egy nap mindenét el kell veszítenie.

Pierre Niney és Anaïs Demoustier

Persze ha tűzoltónak áll az ember, mire számít? – kérdezhetnénk. Van is egy jelenet, amiben azt látjuk, a tűzoltók hogyan emlékeztetik magukat arra, hogy nap mint nap az életükkel játszanak, és hogyan próbálják bebiztosítani magukat.

Tűzoltónak lenni – a film alapján – nem vakmerő vállalkozás, hanem inkább megfontolt, tudatos választás, és a célja korántsem az adrenalin, hanem a segítő szándék.

Ráadásul a párizsi tűzoltók időnként mentős feladatokat is ellátnak – a veszélyes helyzetek, nagy tüzek nem számítanak mindennapi kihívásnak náluk.

Franck abban a tudatban éli az életét, hogy nem történhet vele baj, mert nem keresi. Szabálykövető, kiegyensúlyozott fiú, aki sosem cselekszik meggondolatlanul. De már ahogy gyakorlatozás közben nézzük, felmerül bennünk a kérdés, hogy oké, de mi történik vészhelyzetben? Mennyit segít a rutin, a sok óvintézkedés, a felkészültség, a szellemi és fizikai fittség, ha az ember olyan szélsőséges helyzetben találja magát, ami összezavarja? Nem kell sokat várni rá, és megkapjuk a választ.

Franck tévesen hitte magáról, hogy sosem tagadja meg a parancsot, és sosem veszíti el a fejét. Elég egyetlen rossz döntés, hogy az egész élete romba dőljön.

Egy komoly raktártűzben, ahol a társai megmentéséért meggondolatlan kockázatot vállal, úgy összeég, hogy évekig tart, mire újra embert faragnak belőle. És további éveknek, míg ő is embert farag magából, belülről.

Mindez éppen azután, hogy megszülettek az ikerlányai.

Szörnyű lehet neki, nem igaz? Nem elég, hogy elbúcsúzhat a külsejétől és a hivatásától, egész addigi életéből kiszakad, de mindezekkel együtt még új identitást is kell építenie. Csakhogy innentől a történet nemcsak róla szól – a való életben. A vásznon továbbra is róla. Az író-rendező (Frédéric Tellier és David Oelhoffen) páros őt tette meg hősnek, az ő útját követi: a lassú felépülését, kínlódását, küzdelmeit, és csak a háttérben mindazokat, akiket ez a baleset közvetetten érint.  

Én meg ott ülök, ikres anyukaként, és nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen lehet egy nőnek két féléves kisbabával először nyolc hétre egyedül maradni (amíg a gyerekek apja élet-halál között lebeg, kómában), aztán hónapokra, évekre, épp az elején, amikor nincs egy átaludt éjszaka, nincs egy nyugodt perc, amikor két gyerek életben tartása ténylegesen napi 24 órás feladat – és mindezeken túl még egy depresszióba zuhant, sokáig mozgásképtelen férfiért is kell aggódni, őt is kell látogatni, támogatni, a lelket tartani benne.

Bár Franck felesége, Cécile (Anaïs Demoustier) természetesen fontos szereplője a filmnek, de a két férfi, akin a karakter kidolgozottsága múlott, láthatóan nem látott még kisgyerekes anyát azelőtt, vagy csak tisztes távolból. Mindenesetre fogalmuk sincs róla, mennyi teher kerül ilyenkor egy feleség és anya vállára, és milyen lehet azt cipelni. Különben innentől párhuzamos követték volna Cécile és Franck sorsát, és különben Cécile nem nézne ki ugyanolyan makulátlanul a film minden egyes jelentében. Különben nem mosolyogna annyit, és nem csak az utolsó harminc percben omlana össze, kvázi a semmiből.

Ami számomra, női nézőként különösen hamisnak tetszett, amikor a hónapok óta kórházban senyvedő Franck azt kéri a feleségétől, hogy vetkőzzön le a kedvéért, hadd lássa a csupasz testét. És Cécile olyan kockás hasfalat villant, olyan inas törzset, hogy megnézném, melyik ikres anyuka néz ki így, miután egy éve teljesen egyedül látja el a gyereknevelés és családösszetartás funkcióit, nyilvánvalóan nulla énidővel (amit esetleg sportolásra fordíthatna).

De persze ha egy rendező vetkőző nőt akar látni a filmjében, az legyen már szép női test, nem valami mommy body, igaz?

És ha férfiak készítenek filmet, akkor gyakran jön elő a „hősnek lenni vagy nem lenni” dilemmája is, mint ebben az esetben. Francknak a balesetig azon nyugodott az önbizalma, hogy volt életcélja: segíteni másokon – most pedig ő szorul segítségre. A történet szerint ezt a legnehezebb feldolgoznia, és míg meg nem találja a belső erejét ahhoz, hogy önálló életet éljen és valamilyen módon másokon segíthessen, addig nem is tud az emberek szemébe nézni. 

Ebben az értelemben – hogy tulajdonképpen egy hőstörténetet látunk – A tűzön át inkább olyan, mint egy amerikai film, mint francia. De nem is csak a témaválasztása miatt, hanem a kivitelezésében is. Szép, korrekt, alapos munka. Ugyan kiszámítható mederben halad, de az érzelmekkel nem spórol, és nagy kérdéseket feszeget. Bár egy tragédiát dolgoz fel, mégis könnyű nézni és befogadni, és a főszereplővel együtt menni, amiben nem kevés érdeme van Pierre Niney-nek. Jóllehet a rendező stílusa hollywoodi, ám a színészi munka inkább az európai színjátszás hagyományait követi, és tartózkodik a giccstől. 

Hogy Franck története mennyiben valós, arra nem találunk konkrét utalást a filmben – szerencsére nem jelennek meg a stáblista után fényképek vagy archív felvételek, és tulajdonképpen nem is lényeges, hogy létezik-e megfelelője az életben. A története egy metaforája az életünk törékenységének, és annak, hogy időnként az embernek mindent el kell veszítenie ahhoz, hogy értékelni tudja, amije van. Hogy miért nem megy ez nekünk traumák nélkül? Ki tudja…

 Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film