–

Talán a legokosabb, leglogikusabb mondás, amit a témában olvastam, ez volt: nem 100 ezer nulla ökológiai lábnyomot hagyó gurura van szükség, hanem egymilliárd emberre, aki mindennap egy picit hozzátesz a környezet védelméhez.

De éppen ez a pici az, ami idegesít azóta, hogy olvastam róla, mert annyira bántóan, képtelenül, nevetségesen egyszerű, hogy tulajdonképpen végiggondolni is szégyenletes. Ez nem egy feladat. Ha egymilliárd ember (!) mindegyike évente csak százzal kevesebb műanyag palackot és ugyanennyivel kevesebb egyszer használatos műanyag zacskót használna – semmi mást nem csinálna, csak ennyit –, az mennyivel élhetőbbé tenné a bolygót a gyerekeinknek!

Értitek, az heti két darab fejenként palackból és zacskóból. Heti kettő. Papírba teszed a pékárut a boltban, és nagyobb üveg vizet veszel. Ennyi.

Azt akarom mondani ezzel, hogy talán ha rémisztő globális adatok sulykolása helyett ilyen egyszerű számokkal, ilyen egyszerű megoldásokkal fordulnánk a világ felé, akkor többen értenék, hogy ez nem szint. Ez nem környezetvédelem, ez a legeleje, az alap. Mint az, hogy ma már külön gyűjtöd otthon a papírt meg a műanyagot.

Erről nem úgy kell szerintem beszélni, hogy ejha… Ez – már elnézést – ma már olyan, mint a személyi higiénia. Úgy értem, azért sem jár dicséret, ha kifújod a taknyos orrod, vagy fogat mosol reggel, vagy rendeltetésszerűen használod a vécépapírt. Komolyan.

Már nem valami futurisztikus jövendölés, hogy kurva nagy baj van, és észhez kéne térni, hanem drámázás nélkül fel kell fogni, hogy szépen odaballagsz a gyerekedhez, belenézel a kis szemébe, oszt azt mondod magadban, hogy ő konkrétan telibe fogja kapni, amit itt a környezettel, a klímával épp felépítünk neki.

Jelenleg 32 fok van a Himalájánál, Mexikóban a 30 fokban másfél méternyi jég hullott stb. Extrém időjárásból, konkrét jelekből, megindult folyamatokból már nem úgy állunk, hogy háromévente jön egy nagy hurrikán vagy cunami, földrengés, hanem hetente olvassuk a drámát. Ez nem színpadias szózat vagy ijesztgetés, hanem a tegnapi, a mai és a holnapi hírek felidézése.

Nem ott tart a sztori, hogy mikor lesz klímaváltozás. Hanem ott, hogy benne vagyunk. Jó reggelt kívánok.

A tizenévesekre kell figyelni!

Ők fogalmaznak egyszerűen, tisztán, és ellentmondást nem tűrőn a témában, érthetően, szépen és pontosan. Nem érdekek alapján, nem hatalmas megfejtésekkel, nem hagymázas hülyeségekkel, és nem szörnyen bonyolultan. Hanem arcba, simán. Ez a poszt nem Greta Thunbergről szól (pedig bármennyi odafigyelést megérdemelne a kis hölgy), hanem arról, hogy az ő segítsége csak a szikra, de iszonyú fontos szikra volt. Elég lenne kicsit odafigyelni erre a korosztályra, mert mondják ám mindenütt, csak nem mikrofonba, hanem a közösségi oldalakon.

Őket nyilván nem érdeklik sem a kormányok, sem a cégek érdekei, mert – tök jogosan – rohadtul nem értik, hogy ezek bármelyike, bármilyen hatalom birtokában hogyan lehet erősebb az emberiség érdekeinél. És elmondják, hogy nem kell holnaptól nullára állítani mindent, de a legkárosabb dolgokat fel kell számolni közösen. És nem értik, miért nem lehet holnaptól megállítani az Amazonas irtását vagy mindennap ültetni egymillió fát.

A felnőttekből meg hiába dőlnek az akár igaz válaszok és érvek, de ha megállnának picit, azért zavarba ejtő gondolatmenet lenne az eredmény.

Tényleg. Miért is nem lehet azt csinálni, amit javasolnak a gyerekek? A lakosság miért nem tud ebben olyan tempóban részt venni, ahogy ők mondják? Tényleg annyira komplikált lenne az „átállás”?

Dehogyis az. Csak újra hangsúlyoznám, hogy összevissza beszélünk. Ahelyett, hogy mindenkinek a fejébe vernénk, hogy akár négy-öt tartós, erős, sokszor használatos, különböző méretű táskával kiváltanánk havonta 15–20 alkalmi zacskót; egy mosható kulaccsal évente 300–600 műanyag palackot; ehelyett ragaszkodunk a kényelmeshez.

Nem néztem utána, csak tippre, hasra ütésre: ha csak egyféle felvágottat és egyféle sajtot lecserélünk előre csomagoltból a pultból kikért, papírba csomagolt verzióra, továbbmegyek: saját dobozba kérnénk az ételt, már tennénk valamit. Igen, sorba kell állni.

A nagy tömegek akkor fognak váltani fejben, ha megértik, hogy ez nem áldozat, és nem pénzkérdés, hanem szervezési dolog. Legalábbis az első, a nagy, a legfontosabb lépés. Hogy utána milyen vegyszermentes micsodára cserélsz le még egy mosószert, vagy hogy haladsz lépésről lépésre, az persze mind fontos és szükséges, de nem nagy áldozatok árán, hanem apránként. Az a fontos, hogy csináld, és ne hagyd abba.

Az első cél nem az, hogy műanyagról mindenki bambusz fogkefére váltson, mert nem fog. Az első cél az, hogy mindenki megértse, hogy ez nem politikai, nem gazdasági, nem világnézeti és nem ízlésbeli kérdés. Hanem egyszerű létkérdés mindenki számára.

Lehet közben magyarázni, felőlem öklöt rázni is, meg érvelni, huhogni, hazudni, másra kenni, mutogatni – mindent lehet. De ha heti két palackot és két zacskót megspórol mindenki, nekem oké a dolog. Csak közben értse meg mindenki, hogy ez nem kiváltság, nem erény, és nem hóbort. Mert ha egymilliárd helyett csak egymillió ember csinálná ezt holnaptól, már az is 200 millió zacskóval és 500 millió műanyag palackkal kevesebbet jelentene. Évente.

Megspórolni ilyen mennyiségeket, vagy egyszerűen szervezni egy hatalmas eseményt, ahol globálisan egy hétvége alatt a világ minden táján mondjuk 10 millió ember elültet öt-öt fát, nem tűnik valami elképzelhetetlen feladatnak. És az azért  – már elnézést – odabaszna.

Tulajdonképpen érdekes kísérlet lesz végignézni, hogy az emberiségnek lesz-e a közeljövőben annyi kollektív túlélési ösztöne, hogy ilyesmit létre tudjon hozni. Mert – szó se róla – számtalan remek program működik már, sőt.

Ahogy egyre gyakoribb a téma, értelemszerűen egyre többen fordulnak szervezetekhez, de még mindig riasztóan kevesen ahhoz képest, amekkora baj van.

Nem hiszem el, hogy egy olyan korban, amiben végső soron már mindenki össze van kötve mindenkivel, nem lehet megszervezni, hogy mindenki odategye a maga apróját. A mostaninál döntően sokkal nagyobb mértékben. Utána a többi is sokkal könnyebben fog menni, ugyanilyen logikus, és egyre nagyobb közös alkuk szerint. Nem temetni kell a dolgot, meg gonosz hatalmakra mutogatni, mert tudjuk róluk, persze, értjük, de amit mi megtehetünk, azt előbb tegyük meg mind.

A gyerekekre számíthatunk. Elképesztően reménykeltő látni, mennyire éretten közelítenek a dologhoz, és hogy egyre többen csatlakoznak egymáshoz. Oda kell figyelnünk rájuk. Mi tanítottuk nekik, amit tudnak. Hát most tegyük meg, hogy komolyan vesszük, amit mondanak nekünk. Hálásak lehetünk értük.  

Doffek Gábor

Fotó: Getty Images