Charlie Chaplin mint messiás? – Az „old Hollywood” titkai

–

Előrebocsátom: a legjobb sztorikat nem ismerjük, azokat csak a bennfentesek tudják, és a lojalitásuk nem engedi, hogy kifecsegjék. De ahogy minden organizmus életében, úgy Hollywoodban is különféle korszakok követték egymást, és ez nemzedékek és garnitúrák cseréjével járt együtt. Amikor pedig egy letűnt, és a tagjai részben kihaltak, akkor egyszer csak felfedezte valaki, hogy a tanúkkal együtt a sztorik is a föld alá kerülnek – amíg tehát lehetséges, meg kell őket menteni az utókornak.

Egy ilyen megmentőt Max Wilknek hívtak, író és forgatókönyvíró volt, és Hollywoodban született, mert az édesapja Jack Warner egyik fontos munkatársa volt: megfilmesíthető irodalmi művekre vadászott és szerezte meg azok jogait a Warner Brothersnek Hollywood hőskorában. Wilk tehát már kiskorában a nagy filmstúdiók alapítóiról hallott történeteket, vagy akár ismerte is őket látásból. Aztán 1969-ben, amikor egy elegáns londoni klubban összefutott S. J. Perelman forgatókönyvíróval, és felidéztek néhány anekdotát az aranykorból, Perelman úgy búcsúzott el tőle: ebből kéne írnod egy könyvet. És mivel Wilk kiadója is úgy gondolta, hogy ez egy remek ötlet, Wilk elkezdte szisztematikusan gyűjteni és ellenőrizni a sztorikat, és 1971-ben ki is adta őket The Wit and Wisdom of Hollywood (Hollywoodi szellemességek és bölcsességek) címmel.  

A történetek hitelességéért ő felel – de hogy elnyerje a bizalmunkat, időnként a forrást is feltünteti, mert nemcsak a szájhagyományt vette alapul, hanem hollywoodi alkotók emlékiratait is. De talán az is hitelesíti a sok-sok anekdotát, amit összegyűjtött, hogy nem mind fut ki poénra. Némelyiket inkább csak emlékfoszlánynak tekinthetjük. Lássuk tehát, milyen ember volt Charlie Chaplin és Howard Hughes közelről, vagy milyen volt, amikor egy magyar származású színész művészetet akart csempészni Hollywoodba.

1. Charlie Chaplin, a messiás

Charlie Chaplin 1919-re már olyan népszerű alkotó és sztár volt, hogy úgy döntött, nem engedi át többé a bevételét sem egy nagy stúdiónak, sem egy filmforgalmazónak, hanem maga alapít céget. Mary Pickforddal (a kor egyik legnagyobb női sztárjával), Douglas Fairbanksszel és D. W. Griffithszel közösen hozták létre a United Artists nevű vállalatot, ami az 1920-as években tényleg virágzott is. Függetlenedését ráadásul sikerült úgy intéznie, hogy ne vesszen össze korábbi főnökeivel, ezért tett is eleget.

1922-ben például adott egy vacsorát, amelyre meghívta a korábbi forgalmazója, a First National igazgatóit – és velük tartott egy fiatal filmcsillag, Colleen Moore is. Ő meséli a következő anekdotát: „Amikor megérkeztünk, Charlie bevezetett minket az új stúdiója nappalijába. Az egyik falon egy többszárnyú ablak volt, amin keresztül gyönyörűen ömlött be a kaliforniai napfény.

Egy nagy asztalnál ülve vártuk, hogy felszolgálják az ételt, és közben cseverésztünk, amikor Charlie egyszer csak felpattant, és így fordult Robert Leiberhez, a First National elnökéhez:

– Úgy hallottam, megvettétek Papini Krisztus élete című könyvének jogait.

Leiber bólintott. Charlie is bólintott:

– Én szeretném játszani Jézust.

Ha Charlie egy baseballütővel fejbe kólintotta volna Leibert, akkor sem tudott volna ennél nagyobb döbbenetet kiváltani. Nem csak Mr. Leiberből. Mindenki úgy ült ott, mintha viaszbábuvá változott volna. Még az arcuk is viaszsárga lett.

– Én vagyok a nyilvánvaló választás – folytatta Charlie. – Úgy festek, mint Jézus. Zsidó vagyok. Komikus vagyok.

Ha lehet, a főnökeim még nagyobb megdöbbenéssel ültek ott, miközben Charlie azt magyarázta, hogy a jó vígjátékot csak egy hajszál választja el a jó tragédiától – mindannyian tudtuk, hogy ez így van.

– Ráadásul ateista vagyok, tehát objektíven tudom a karaktert megformálni. Ki más játszhatná el?

Charlie mindkét karját a feje fölé emelte, ökölbe szorította a kezét, és zengő hangon kiáltotta:

– Nincs Isten! Vagy ha van, sújtson halállal engem!

Lélegzet-visszafojtva hallgattuk, de nem történt semmi, egy árva mennydörgés sem csapott le. A kaliforniai napfény tovább ragyogott, a madarak csicseregtek, Isten meg valószínűleg épp a hetedik mennyországban időzött, mert minden rendben volt a világban – kivéve öt remegő stúdiófőnököt Chaplin vacsoráján, akik még hazafelé a kocsiban sem mertek megszólalni. Végül Richard Rowland törte meg a csendet:

»Ő a legnagyobb ma élő színész, és biztosan történelmet írna ezzel az alakítással, de melyikőtök merné kiírni a plakátra, hogy Charlie Chaplin a Krisztus életében?!«”

2. Howard Hughes és a zaklatás

Ha máshonnan nem, Martin Scorsese Aviator című filmjéből megismerhette a világ Howard Hughes különleges személyiségét. A gazdag gyáros filmrendező, producer és egyben szenvedélyes pilóta és repülőgép-tervező volt – emellett híres arról, hogy gyakran járt sztárokkal. Az alábbi történetet egy Samuel Bischoff nevű producer mesélte róla, aki 1922 és 1964 között 400 filmért és sorozatért volt felelős.

„Egy nap találkozóra mentem Howard Hugheshoz a Beverly Hills Hotelben található bungalójába. Egy koszos farmerban és ingben várt az ajtóban. Leültünk, és azonnal felajánlotta, hogy vegyem át az új stúdiója, az RKO vezetését, amit nem sokkal korábban vásárolt meg. Megállapodtunk a feltételekben, de én egész végig nem tudtam levenni a szemem a lábáról: két tornacipőt viselt, de csak egy zoknit.

Végül azt mondta: rendben, akkor én leszek az igazgató, de csak egy feltétellel, ha a filmek női főszereplőinek kiválasztását továbbra is neki kell jóváhagynia.

Kezet ráztunk, és ezzel búcsúztam: »Mr. Hughes, én is csak egy dolgot szeretnék kérni. Önről az a hír járja, hogy éjjel-nappal hívogatja az embereit. Kérem, rám ne telefonáljon éjszaka. Én egész nap keményen dolgozom, és mire elhagyom a stúdiót, már hullafáradt vagyok. Higgye el, nem tudok jó munkát végezni, ha nem tudom kipihenni magam.«”

Hughes megígérte, hogy nem csörög rá éjszaka, majd elköszöntek egymástól. „Attól a naptól fogva soha többé nem beszéltünk – emlékezik Bischoff. – Egy rakás filmet készítettem nála, elköltöttem vagy tizenötmillió dollárját, de közvetlenül soha többé nem szólt hozzám. De nem is rúgott ki. Soha nem rúgott ki senkit. Ha Hughes valakitől meg akart szabadulni, egyszerűen csak felvett valakit a posztjára.”

3. Harry Cohn és a műveltség

Mint tudjuk, rengeteg magyar vett részt Hollywood megalapításában és a nagy filmstúdiók létrejöttében, ők pedig később egy-egy magyar származású színésznek, zeneszerzőnek vagy más alkotónak is lehetőséget adtak. Amikor azonban Peter Lorre érkezett hozzájuk (aki Löwenstein László néven látta meg a napvilágot Rózsahegyen), neki már valódi karrierje volt Németországban, és elég ismert volt ahhoz, hogy kapkodjanak érte, nem kellett mások kegyeit keresnie. Állítólag versenyeztek érte a stúdiók, ő pedig végül a Columbia ajánlata mellett döntött.

Az együttműködés azonban mégsem indult rózsásan. Először egy B kategóriás film egyik szerepével kínálták meg, ő meg tajtékozni kezdett, mert a stúdió főnöke, Harry Cohn neki itt főszerepeket ígért. Az executive producer, akire rátámadt, visszakérdezett, hogy Mr. Cohn írásba adta-e az ígéretét. Lorre belátta, hogy természetesen nem. Erre a producer azt mondta: „Sajnálom, de Cohn úr mindent elfelejt…” Ezen a ponton azonban a stúdiófőnök épp betoppant a szobába. A producer felidézte neki az iménti vitát, Cohn pedig minden további nélkül letagadta, hogy ezt ígérte volna Lorre-nak.

Lorre azonban épp a gyilkos tekintetéről volt ismert, ezzel vált sztárrá is. Most is sikerült úgy néznie Harry Cohnra, hogy annak inába szálljon a bátorsága.

„Jól van, jól van, megígértem – mondta Cohn. – Csak vegye már le a szemét rólam.”

Lorre pedig ezután mindenkinek azt mesélte, hogy senki mással nem dolgozna szívesen Hollywoodban.

Pedig kettejük történetének még nem itt volt vége. Miután egy csomó filmterven átmentek, és egyetlen igazán alkalmasat sem találtak Lorre számára, a színész úgy döntött, hogy a Bűn és bűnhődést szeretné megcsinálni. Csak egy probléma volt: rájött, hogy a könyv hosszú és nehéz, így bajosan tudná rávenni Cohnt, hogy elolvassa. Aztán támadt egy ötlete. „Elhatároztam, hogy megkeresem a legbutább lányt a stúdióban, és iratok vele egy másfél oldalas zanzát a történetből.” Egy héttel később meg is jelent a szinopszissal Cohnnál.

„Köszönöm, hazaviszem és a hétvégén elolvasom” – mondta neki a stúdiófőnök. Lorre bepróbálkozott: „De hát csak másfél oldal… nem lehetne, hogy elolvassa most? Megvárom!” Cohn már épp kereste a kifogást, amikor Lorre ránézett megint azokkal a szemekkel, mire ő kezébe vette a szöveget. Aztán ahogy elkezdte falni a sorokat, felcsillant a szeme: „Remek, remek! De mondja, van már ennek a sztorinak kiadója?”  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép eredetije: Getty Images