Hallgasson Wagnert, akinek hat anyja van! – Meg te! El is mondjuk, miért

–

Kaotikus életet élek, néha azt sem tudom, hol áll a fejem, melyik országban vagyok, és milyen cikken kellene éppen dolgoznom. Néhány esemény azonban olyan állandó az életemben, mint a karácsony: ilyen a Sziget, a nagy futballtornák döntője és a Budapesti Wagner-napok. Az idén a könyvheti dedikálásomról összeázva estem be a Müpába Az istenek alkonyára, de ültem már végig tizenöt órányi enyhe napszúrással és brutális fejfájással is. Mert ez olyasmi, amit kizárólag extra indokolt esetben hagy ki az, aki egyszer már belekóstolt.

Oké, most biztos azt gondolod, hallgasson Wagnert, akinek hat anyja van. Megértem.

Én sem önszántamból kezdtem el: apám úgy képzelte el a bébiszittelést kétéves korom körül, hogy mindenféle könnyed zeneművel traktált engem a kvadrofón hangrendszerünk segítségével.

Ennek hála, előbb ismertem a Pink Floydot, Beethovent és Wagnert, mint Halász Juditot. Ennek a személyiségemre gyakorolt hatásáról most ne nyissunk vitát, az viszont biztos, hogy érettségi után első dolgom volt Wagner-bérletet venni a Magyar Állami Operaházba. Akkoriban még január volt a Wagner-hívők ünnepi időszaka, ma már a június az, a Budapesti Wagner-napok, amely néhány év alatt olyan komoly nemzetközi elismerésre tett szert, hogy sokan Amerikából zarándokolnak ide, Kis-Bayreuthba. (Ez azért is gyönyörű becenév a Fischer Ádám által megálmodott fesztiválnak, mert Bayreuth, Wagner saját dalszínháza az, ahová minden rajongó leghőbb vágya eljutni legalább egyszer az életben.)

Nekem nem voltak tehát averzióim, de értem, hogy sokaknak vannak: emészthetőségi szempontból Wagnernek nem túl jó a PR-ja. Ennek ellenére őszintén hiszem, hogy egyszer az életben mindenkinek végig kellene hallgatnia-néznie A Nibelung gyűrűjét, Wagner emberi ésszel már-már felfoghatatlan tetralógiáját. Mondok öt okot, hogy miért. Plusz elárulok egy titkot.

1. Mert minden benne van, amit tudnod kell az életről

Azt hiszed, túlzok. Pedig nem. Első olvasatra ez egy mese sellőkkel, istenekkel, törpékkel, varázskarddal és mindenféle furcsaságokkal. Wagner skandináv és germán mítoszokból, népmesékből fűzte össze a cselekményt, amelynek fő mozgatórugója egy gyűrű. Gondolom, hallottál már ilyesmiről. Igen:

Tolkien sok ponton merített ugyanezekből a forrásokból, sőt: magától Wagnertől is.

Második olvasatra a Ring sokkal több, mint fantasy vagy mese: a librettó, azaz a szövegkönyv, amelyet szintén Wagner írt, dugig van nagyon súlyos filozófiai kérdésekkel.

Wagner emellett az opera műfaját is más síkra helyezte: az összművészetet (Gesamtkunstwerk) hirdette, azaz a zene, a szöveg és a színpadon megjelenő egyéb művészeti ágak egységét.

A Ring annyira sokrétű és összetett mű, hogy egy élet is kevés az átlátásához, viszont minden alkalommal tanít valamit. Sőt: gyakran választ ad életünk nagy kérdéseire is – de legalábbis segít eldönteni őket. Nem véletlenül merít belőle annyi művész: kiapadhatatlan forrás. Egy-egy jó rendezés, egy olyan kivételesen érzékeny karmester, amilyen Fischer Ádám, életre szóló élményt adhat a nézőnek, még akkor is, ha az már kívülről tudja mind a négy operát. 

2. Mert no pain, no gain

Nem állítanám, hogy a világ legkönnyebb dolga hosszú órákon át egy helyben ülni, és komolyzenét hallgatni. De Wagnerre nem is azért megy az ember, mert könnyű: az a fajta érzelmi és szellemi megterhelés, amit a Ring négy napja jelent, sok mindent megtanít. Nemcsak a műről vagy úgy általában az opera műfajáról, hanem a színházról, a művészetről – és legfőképpen magunkról.

Tudom, itt nem találsz Verdi vagy Mozart mintájára dúdolgatható áriákat: az egész egy hatalmas, hömpölygő zenefolyam. De hidd el, hogy megéri egyszer megmártózni benne, mert sosem tudhatod, milyen hatással van rád. (Lehet, hogy utálni fogod. De legalább adtál neki egy esélyt.) Akár sportteljesítményről, akár fogyókúráról vagy művészi alkotásokról van szó, jól tudjuk: az ember csak akkor jön rá, mennyivel többre képes annál, amit addig hitt magáról, ha szétfeszíti addigi korlátait. Nem azt mondom tehát, hogy a cél az, hogy Wagner-mániákussá válj. Egyszerűen csak annyit:

tudom, hogy ez extrém sport, de próbáld ki, mert sosem tudhatod, mit hoz ki belőled.

Fontos: tekints erre az egészre izgalmas kihívásként, de semmiképpen ne erőltesd (rá senkire)! És főként: nem tanácsolom, hogy ez legyen életed első operaélménye. Melegíts be szépen valami könnyebben emészthető darabbal, ahogyan egy sportoló tenné a nagy verseny előtt.

3. Mert nem is olyan nehéz!

Wagnerrel kapcsolatban az az egyik legfőbb kifogás, hogy nehezen érthető, így sokan egyáltalán meg sem próbálnak közelebb kerülni hozzá. Pedig bizonyos szempontból tulajdonképpen kevés zeneszerző ad több kapaszkodót a műveihez, mint Wagner. A komponista ugyanis – nagyon szélsőséges példával élve – úgy dolgozott, mintha egy képes enciklopédiát készítene: mindennek és mindenkinek, aki vagy ami feltűnik a színen vagy a szövegben, saját zenei motívuma van. Ezeket magyarul vezérmotívumnak, németül Leitmotifnak vagy Leitmotivnak hívjuk, és pont arra valók, amire a nevük utal: ha legalább egyszer végighallgattad már a Ringet, szó szerint csukott szemmel is tudod, épp mi történik, a zenében ugyanis azonnal felhangzik az illetékes motívuma. Ez itt például a Rajna folyó vezérmotívuma:

Ez pedig a két óriás, Fasolt és Fafner leitmotivja:

Ezekről a motívumokról több könyvtárnyi anyagot írtak már a tudósok, oda-vissza számolták és számozták őket. A mi dolgunk csak annyi velük, hogy elfogadjuk a segítséget, amit kínálnak: a YouTube-on nézelődve pillanatok alatt megtanuljuk a legegyszerűbbeket, és így sokkal könnyebb tájékozódnunk az operát nézve.

Noha az előadások német nyelven mennek, a Müpában kétféle felirat is fut a színpad fölött, így olyan nagyon nem tudod elveszíteni a fonalat. Ahhoz viszont, hogy értsd is, mi zajlik a színpadon, szánj egy kis időt arra, hogy elolvasod a történetet. Sok a név, az előzmény, az utalás, de ha megnézed előre, ki kicsoda, könnyedén eligazodsz.

Felejtsd el a sztereotípiákat a mellvértben üvöltöző nőkről meg a dárdával hadonászó istenekről: a Müpa produkciója például félig szcenírozott, ami azt jelenti, hogy minimális díszlet- és jelmezkészlettel dolgozik, az énekesek estélyi ruhában és frakkban vannak. Az a minimális díszlet viszont egy állati menő, hatalmas üvegfal, ami vetítéssel változik bármivé, amit a mű megkíván.

(Ha nem akarsz vagy nem tudsz nyárig várni, a Magyar Állami Operaházban is láthatod a Ringet, igaz, nem egymást követő négy estén, ahogyan eredetileg a komponista megálmodta. De hát számos operaházban van ez így, és bevallom, nekem is van kedvencem a négyből: A Rajna kincse. És még mielőtt rám fognád, hogy megszállott vagyok, van Wagner-opera, amit egyáltalán nem szeretek: a Parsifal.)

4. Mert sosem láttad minden arcát

Nem közhely, mert az igazán nagy művekre igaz: akárhányszor nézed vagy hallgatod meg őket, mindig tudnak újat mutatni. A Ring különösen: ennyi zenét, szöveget és történést befogadni egyszerre lehetetlen.

Épp ezért válik A Nibelung gyűrűje szertartássá az ember életében: mindig egy picit többet, picit mást fogsz fel belőle, és ahogy öregszünk, egy kicsit mindig más fénytörésben látjuk a darabot.

Sőt: egy-egy emlékezetes színészi alakítás alapvetően formálja át azt, amit egy-egy eseményről vagy szereplőről gondolunk. Idén így voltam Pasztircsák Polina őrületesen jó Gutrune-alakításával. Ő – számomra – az egyik legutálatosabb női szereplője a Ringnek, de az énekesnő egészen máshogy formálta meg, mint az eddig általam látottak, és így megértettem a karaktert, sőt kis híján meg is kedveltem.

Wagner régi, de sosem évül el. Döbbenetes, mi mindenről beszél nekünk a Ringben: házasság, szerelem, hűség és esküszegés. Látunk többféle testvéri viszonyt az aggódótól (Brünnhilde és Waltraute) az ellenségeskedőn át (Hagen és féltestvérei) a vérfertőzésig (Siegmund és Sieglinde). Az apa-lánya szál (Brünnhilde és Wotan) az egyik legszebb és legösszetettebb – ez például sokáig engem teljesen hidegen hagyott. Aztán egyszer olyasvalakivel néztem a Ringet, aki néhány héttel korábban veszítette el az édesapját, és végigzokogta Wotan és Brünnhilde búcsúját. Akkor értettem meg igazán, hogy egy-egy új élethelyzet mennyire megváltoztatja a Ringhez való viszonyunkat. 

Nagyon szeretem A Nibelung gyűrűjében, hogy telis-tele van erős, vagány, szuverén nőkkel, Wagner pedig meglepően érzékenyen és modern szempontok szerint boncolgatja azt is, mennyire érdemes egy nőnek feladnia magát egy férfi szerelméért.

5. Mert amúgy te is ismered Wagnert

Wagner munkássága át- meg áthatja a popkultúrát. Metálos körökben meglehetősen sok a Wagner-rajongó – nem véletlenül. Wagnernél metálabb nemigen van. A zeneszerző óriási létszámú zenekarral érte el azt a brutális hangerőt, amely oly jellemző a drámai csúcspontokra. A Ring utolsó estéjén, Az istenek alkonya című mű egyes pillanataiban az ember úgy érzi: menten szétrobban a teste az üstdob és a rézfúvósok sokkoló erejétől.

Wagnert énekelni épp ezért elképesztő hangi teljesítmény: itt biztosan nem látsz főbb szerepekben suhancokat szaladgálni a színpadon, hiszen a hangszalagjaik maradandó károsodást szenvednének akár csak egyetlen próbálkozástól is.

Wagnerre meg kell érni – énekesnek és hallgatónak egyaránt. Közben pedig, mire önként beülsz a Ringre, már sokkal többet tudsz Wagnerről és a tetralógiáról, mint hinnéd.

A legismertebb referencia egyértelműen az Apokalipszis most című film jelenete, amely alatt a Ring második estéjének, A walkürnek legismertebb dallama szól, a walkürök belovaglása.

Bár operaszínpadon viszonylag ritkán látunk harci repülőgépeket (azért van rá példa, néhány éve még hadihajó is akadt a Magyar Állami Operaház Xerxes-produkciójában), az a hatás, amit a walkürök színre lépése, a hangjuk és a zene együttese okoz, felér egy nehéz bombázással.

A másik Wagner-kötődés kevésbé kézenfekvő, de annál is fontosabb: John Williams és a Csillagok háborúja zenéje. Na, ez tutira megvan, ugye?

Igen, ez a Birodalmi induló, vagyis Darth Vader vezérmotívuma a sorozatban – Williams ugyanis nyíltan és szándékosan a wagneri szerkesztési elvek szerint, leitmotivok segítségével építette fel a Star Wars zenei univerzumát, így az könnyedén átlátható és tetszőlegesen nyújtható-variálható lett. Amikor felhangzik a fenti dallam, mindenki tudja, hogy ki érkezik a képernyőre. Sőt: ha, mondjuk, Luke vagy Kylo Ren feltűnésekor úszik be ez a zene, annak dramaturgiai szerepe van. Bár ez a dallam maga csak áttételesen vezethető vissza Wagnerhez (egyébként például Gustav Holst A bolygók című szvitjének Mars tételéből merít), az elv parádésan működik a filmeknél: saját motívuma van Leiának, Anakinnak – és mindennek, ami fontos. Szóval, ha azt hitted, neked a leitmotifhoz és az ehhez hasonló zenei szakszavakhoz közöd sincs, alábecsülted magad. És mi van, ha Wagnernél is tudnád élvezni őket? 

+ 1 Mert van erre egy remek emberkísérletem

Igaz, nem a Ringgel, hanem egy másik Wagner-művel, de a lényeget jól mutatja. A Lohengrin harmadik felvonása egy esküvői készülődéssel kezdődik, majd néhány perc után következik a mindenki által jól ismert nászinduló. Igen, az a nászinduló, amit minden esküvőn hallani szinte.

Nos, én a saját esküvőmön megrendeztem a Lohengrinnek ezt a néhány percét: anélkül, hogy a tisztelt egybegyűltek tudták volna, mi következik, a koszorúslányaim az én utasításaim alapján pont úgy intézték a dolgokat, hogy a készülődős zene alatt a násznép készülődjön és elfoglalja a helyét, a megfelelő ponton pedig megjelenjen a menyasszony. Hát nem az én érdemem, hanem Wagneré, de tökéletes volt minden. A végén többen is azt mondták: olyan volt, mintha egy filmben szerepeltek volna. Szóval íme, a bizonyíték: Wagner akkor is működik, ha az alanyok mit sem tudnak róla, hogy épp Wagnert hallgatnak.

Csepelyi Adri