Nézz szembe a múlttal! – A Fortepan életeket ment az enyészettől

–

Hogy mindezt csak egy felszíni máz okozza-e, vagy a nosztalgia dicsfénye, esetleg a Fortepan alapítójának, Tamási Miklósnak, illetve a kiállítás kurátorának, Virágvölgyi Istvánnak a szemlélete – azon még el kell gondolkodnom. Mindenesetre a múlt századi fotók között járkálva, a letűnt világokban elmerülve mégiscsak az az érzése az embernek, hogy valamit elveszítettünk. Meg is mondom, mit: a kapcsolódást egymáshoz. Az emberi közösséget.

Mert bár iszonyúbbnál iszonyúbb történelmi traumák nyomorították meg őseinket, gyakori volt a szegénység (és az „olyan” szegénység volt…) és állandó a félelem, ám ez a másik oldalon valahogy össze is hozta az embereket. Muszáj volt például egymás szemébe nézniük.

Nem volt hova, mibe menekülni a valóságtól. Együtt vettek részt benne, egyformán kiszolgáltatva – és együtt keresve az élet apró örömeit.

A Fortepant ma már nem kell bemutatni, elképesztő utat tett meg a kezdetek óta, remélhetőleg mára mindenki ismeri ezt a nevet – ha az eredetét nem is. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításon egyébként még erre is fény derül: a Vácott alapított egykori Kodak-gyár egyik legnépszerűbb termékét, egy fotónegatívot hívtak így, amire a ’60-as évektől kezdve főleg az amatőr fotósok fényképeztek. A Fortepan ugyanis elsősorban a családi fényképalbumokra épült, bár ma már több profi fotós és megszűnt újság képi örökségét is magáénak tudhatja. A kiindulópont azonban volt és maradt: a családi hagyaték.

És épp ettől különleges, ettől válik olyan érzelmessé az anyag, amitől nem menekülhet az ember, muszáj átélni. Különösen azokban a termekben, ahol valami plusz is kapcsolódik hozzá: például az egyik szobában képpárok szerepelnek, egymást fedve. Különböző okból kapcsolódnak egymáshoz a képek, és a látható alá nézni, sőt kukkantani mindig meglepetés, ami együtt jár a felfedezés örömével. (Mennyivel jobb, mintha csak egymás mellé vagy alá függesztették volna őket.)

Vagy egy másik helyiségben a képek mellett azok a levelek olvashatók, amiket az ábrázolt személyek hozzátartozója írt a Fortepannak, miután véletlenül ráakadt a családi felvételre a honlapon. Nehéz ebben a teremben nem elérzékenyülni, amikor a világ távoli pontjára szakadt honfitársaink hozzáteszik a maguk emlék- és információmorzsáit. Máris többlettartalommal telnek meg a képek.

Ugyanebben a teremben egy vitrinben random sorrendben szerepel az „Uj Nemzedék” című napilap (élt 1913-tól 1944-ig) fotóanyagából egy válogatás, egymás mellett a korabeli sztárok fotói és a falusi parasztemberek, a politikai és társadalmi élet szereplői, valamint a szociofelvételek. Itt szavazni lehet a három legjobb fényképről, miközben az összefüggéseket is keresheted: én legalább öt fotón fedeztem fel ugyanazt az ismeretlen férfit, és ezután már nem hagyott nyugodni, ki lehetett az.

A kiállítás törzsét azonban az emeleti termekbe zsúfolt hatalmas mennyiségű anyag teszi ki (ajánlott legalább két órát szánni rá). Itt a Galéria kurátora, Virágvölgyi István az emberi élet szakaszai szerint szortírozott: az egyik teremben a gyerekkor pillanatait vizsgálhatjuk (legyenek azok a századelő gyermekei, a két világháború közötti boldog békeidőké vagy a szocialista korszaké), a középső teremben a felnőttkor elevenedik meg a legkülönfélébb aspektusokból, és végül az idős koré.

Két órát javasoltam az előbb, de közben úgy éreztem, a fél napomat ott tudnám tölteni a képek világában, a hátterüket fürkészve, az életek mögé pillantva.

Éppen azért, mert nincs rájuk erőltetve semmilyen hangsúlyos koncepció, és úgy időben, mint témában ugrabugrálhatunk, sosem válik unalmassá. A képek minősége is olyan magas színvonalat képvisel, mintha a XX. század legnagyobb fotóriportereinek tárlatán volnánk – nincs olyan kép, ami ne hordozna üzenetet, és nem pusztán attól, hogy időben távol kerültünk tőle. Persze ezek között már valóban vannak profi felvételek, például Urbán Tamás vagy Jávor István munkái, vagy Szalay Zoltán képei, amik a cenzúra miatt végül nem jelenhettek meg az egykori Tükör magazinban.

A tárlat összességében azonban attól olyan érdekfeszítő, hogy miközben nem hallgatja el a század borzalmait, mégsem sorscsapások sorozataként tekint rá, hiszen az emberek élték az életüket – akkor is, ha háború dúlt, ha korlátozták a jogaikat, ha elnyomás alatt szenvedtek vagy épp fellázadtak ellene, ha visszatértek a lágerekből, vagy ha kötelező ünnepségeken kellett felvonulniuk vidámságot tettetve. Hihetetlen, mennyi változás esett erre az évszázadra, és mennyi árnyalatát őrzik a képek.

Lehetett volna persze sötétebb szemüvegen át is nézni, de a tragédiák így sincsenek elhallgatva, csak valamiképp az élet részeiként kerülnek elénk. Ahogy kifelé terelgettek minket a termekből (mert még zárásig nézelődtünk), kiderült, hogy épp aznap mesél a Fortepan alapítója, Tamási Miklós, és a „menedzselője”, Török András a kezdeményezésről, így sok mindent megtudtam még. Például, hogy ez a szemlélet Tamási karakteréből ered, aki a mai napig járja a lomtalanításokat további negatívok után kutatva, miközben már a felajánlások is ömlenek hozzá, de a honlapra csak alapos szortírozás után teszi fel a képeket.

„Nem szeretnék olyan fotót látni a Fortepánon, amit nem szeretnék látni”

– mondja arról, miért van a gyűjteménynek összességében derűs arculata. Olyan képet például nem tesz fel, ahol láncra vert kutya szerepel – még akkor sem, ha tudja: évtizedeken át tartották így az ebeket a kertben. Befogadott ugyan egy gyűjteményt az auschwitzi haláltáborról, de a krematórium épületét nem mutatja meg, neki az már nem fér bele. Sem megvert asszonyt, sem alkoholista depresszióba zuhant családapát nem őriz a gyűjtemény – mert nem törekszik a teljes valóság visszaadására.

Ugyanakkor Tamási hónapokig bújta azt az archívumot, amit a BRFK bocsájtott rendelkezésére az államszocializmus idején dolgozó helyszínelők anyagából, ami öngyilkosságok helyszíneit rögzítette. Ez sem épp az élet napos oldala, átválogatni sem lehetett öröm (ennél rosszabb már csak lefotózni lehetett), de ettől a feladattól például nem menekült el. Amihez ragaszkodik, az inkább az időbeli korlát: őt a világ 1900-tól 1990-ig érdekli, számára eddig tartott a XX. századi történelem.

A ’80-as évekből így is meglepően kevés felvételhez jutott, azok is főként a rendszerváltás eseményeihez kapcsolódnak, nem az emberek hétköznapjaihoz – pedig addigra jóval könnyebbé vált fényképezőgéphez jutni, és a képeket előhívatni. A ’30-as és ’40-es évekből mégis sokkal több kép található a nagyjából 114 ezer képet őrző Fortepanon. (A honlapra felkerülő 100 ezredik felvétel egész véletlenül épp Nádas Péter fiatalkori „szelfije”, ami a kiállításon is látható.)

Elképesztő, lenyűgöző és tiszteletet parancsoló az az elhivatottság, amivel Tamási ezt a mentési munkát végzi, és ahogy Török András segíti őt ebben. A beszélgetés másnapján is újabb lomtalanítás várta Zuglóban, pedig „nem sok rosszabb dolog van, mint esőben lomtalanítani” – mondta. De a gyűjtés mellett ugyanilyen fontos a megosztás is, hiszen ragaszkodik hozzá, hogy a képek bárki számára ingyenesen hozzáférhetők és megoszthatók maradjanak – pusztán a Fortepan és az adományozó nevét kell feltüntetni hozzá. Ezzel pedig akaratlanul is lassan átveszi egy fotótörténeti archívum feladatait…

Bár a kezdeményezése nem olyan ragadós, mint amilyennek képzelte (Európában még sehol nem másolják a Fortepan-modellt, egyedül az Egyesült Államokbeli Iowában), de ez a küldetése szempontjából lényegtelen. Őt továbbra is csak a negatívok és digitalizálás érdekli, ezért távol tartja magát (és a Fortepant) minden üzleti megfontolástól. Már csak ezért is muszáj tisztelni.

Mert amíg vannak ilyen megszállottak, akik nem engedik át az enyészetnek a múltunk legőszintébb, legintimebb pillanatait, addig még van esélyünk szembenézni azzal, kik vagyunk és honnan jöttünk.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Magyarország, Budapest, VII. kerület, Murányi utca a Thököly út felől a Garay tér felé nézve – Fortepan / Album027