–

Tizenöt éven keresztül sikerült magam körül tartanom a falat, de most egyszerűen úgy érzem, nem bírom tovább, ki akar szakadni belőlem, felemészt ez az egész, és egyszerre törnek rám a szörnyű érzések, már fizikai tünetekkel is járnak.

Érzem, tudom, hogy a lelkem, testem  kiabál, változtassak. Hát most megpróbálom…

Nem tudom, hogyan hat ez majd rám, de bízom benne, hogy sokkal jobban leszek, ha megosztom másokkal is ezt a tragédiát, és a lelkemen kevesebb lesz a teher.

Tizenöt évvel ezelőtt huszonegy éves voltam. Emlékszem, hétfő volt, reggel kilenc óra körül, amikor a szokásos módon indultam vissza a főiskolára vonattal. Félúton sem lehettem még, amikor kaptam egy üzenetet, hogy azonnal forduljak vissza, mert nagy baj történt…

Édesanyámat felgyújtotta az apám.

Az apám, aki évek óta ivott, terrorban tartott minket, veszekedett, verekedett, fenyegetett bennünket. Volt, hogy éjszaka, alvás közben tartotta a kést a torkunkhoz.

Az apám felgyújtotta édesanyámat, szerencsétlen a legvédtelenebb helyzetben volt, a vécén ült, és ekkor apám berohant, leöntötte benzinnel, felgyújtotta, majd rázárta az ajtót, és elfutott a legközelebbi kocsmába, ahol elújságolta a cimboráinak, mit tett, aztán leült, és folytatta az ivást.

Eközben édesanyám a kínok kínját élte át, égett az egész teste, próbálta magát vízzel oltani, de sajnos reménytelenül, még volt annyi erő benne, hogy telefonon hívta a mentőket, és a kiérkezésükig óriási kínok között harcolt az életéért.

A mentő kiérkezésekor édesanyám még elmondta, ki tette ezt vele, és azt is, hogy ő nem akar meghalni, de ekkor az orvosok elaltatták, hogy ne érezzen fájdalmat.

Ezek voltak édesanyám utolsó szavai, ezután már soha nem hallhattuk a hangját, soha nem nézhettem a szemébe, soha nem mosolygott rám.

Amíg ez a borzalom történt, én tehetetlenül ültem a vonaton hazafelé, és reménykedtem, hogy minden rendben lesz, nincs nagy baj. Talán egy kis égési sérülés, pár nap, felépül és hazajöhet, de sajnos nem így történt.

Édesanyám soha többé nem ébredt fel, testének nyolcvanöt százaléka megégett.

Emlékszem, amikor hazaértem, a családom a vasútállomáson várt, és bevittek a kórházba. Amikor megláttam anyut, az elmondhatatlan. Ahogy a mindig mozgó, tettre kész ember ott feküdt, az egész teste bekötözve, mindenhonnan csövek lógtak belőle, lélegeztetőgépen volt, egyszerűen nem akartam elhinni, és még most is nehéz erre visszaemlékeznem.

Már nem beszélhettem vele, soha, vége, nincs többé, és a szívem mélyén tudtam, hogy ő már nincs közöttünk. Másnap anyukám örökre elaludt.

Egyedül maradtam, elveszettnek, tehetetlennek éreztem magam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy csapásra mindennek vége.

Úgy éreztem magam, mintha mindezt egy ablakon át nézném, mintha ez nem a valóság lenne. Mintha csak lettem volna, egyszerűen csak voltam, nem is tudom szavakba önteni.

Csak homályosan emlékszem azokra a dolgokra, amik ezután történtek. A temetésre, arra, hogy nap mint nap vissza kellett járnom a házunkba, ahol az eset történt. A tárgyalásokra, ahol találkoznom kellett anyám gyilkosával, az apámmal.

Az elmúlt tizenöt évre nem is nagyon emlékszem. Egy-két kép bevillan, de semmi több.

Nem nagyon tudom leírni, hogyan éltem anyukám halála után. Valahogy próbáltam fennmaradni a felszínen, túlélni a mindennapokat.

Próbáltam úgy élni, cselekedni, hogy anyukám büszke lehessen rám.

Érdekes, mintha ez az időszak kiesett volna az életemből, mintha törlődött volna az emlékezetemből.

Egészen tavaly nyárig azt hittem, hogy feldolgoztam a tragédiát. Közben arra gondoltam, milyen ügyes, erős csaj vagyok, hogy így megemésztettem egy ekkora traumát. De fél éve rájöttem, hogy mindez csak hazugság volt, ámítottam magam.

Tavaly novemberben aztán összeomlottam, a lelkem fellázadt, és mintha ellenem fordult volna a testem is, hatalmas erővel törtek rám a szorongások, pánikrohamok. Úgy éreztem, kész, ennyi, megbolondulok, nem tudtam kontrollálni magamban ezeket a fojtogató érzéseket, úgy éreztem, megfulladok, szívrohamot kapok, megőrülők, végem van, nem bírom tovább.

Sem aludni, sem enni nem tudtam, sehol nem találtam a helyem, senkivel nem akartam beszélni, féltem, sőt rettegtem, nem tudtam megmaradni a lakásban, de a szabadban sem, ez maga az őrület, gondoltam. Borzalmas volt, még most is, ahogy visszagondolok az elmúlt hónapokra, megborzongok, és összeszorul a torkom. Könyörögtem a segítségért.

Hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a szorongásokat?

Hát az, hogy tavaly nyáron az apám egyszer csak megjelent munkahelyemen.

El sem hittem, hogy ez megtörténik, pedig valahol mindig tartottam ettől, hogy mi lesz, ha kiengedik a börtönből, aztán egyszer csak ott állt előttem.

Hirtelen szóhoz sem jutottam, a szívem majd kiugrott a helyéből, nem kaptam levegőt, azt hittem, elájulok.

Teljesen összezavarodtam, ott állt előttem egy öreg, ősz hajú ember, az apám, akit tizenöt éve nem láttam. Az anyám gyilkosa. Szánalmat éreztem iránta, majd elszégyelltem magam, hogyan szánhatok olyasvalakit, aki ilyet művelt.

Ezután többször is hónapokig visszajárt, természetesen italos állapotban, és próbálkozott az ő primitív módján kapcsolatot teremteni velem. De én teljesen elzárkóztam mindentől, nem akartam semmit tőle, hiszen nincs mit mondanunk egymásnak.

Ezek után indult el a lavina, a lelkemben felszakadtak az elnyomott érzések fájdalmak, emlékek.

Azóta sem telik el nap, hogy ha hasonló autót látok, vagy ha hasonló embert, akkor ne szorulna össze a torkom, a gyomrom, a szívem majd kiugrik a helyéből.

Egyre több emlékkép tör felszínre, de sajnos csak a rossz emlékek.

Úgy érzem, valahogy inkább csak túléltem az elmúlt éveket és az ezzel járó dolgokat, a bíróságra járást, ahol az egész esetet tárgyilagosan boncolgatták, mintha nem is egy emberi életről lett volna szó. Mutatták a felvételeket a házról, hallhattam az édesanyám segélykérését, azt, ahogy szapulják őt: az apám tanúi, „barátai” bántották szavakkal az anyukámat.

És mindeközben apám röhögve, vihogva vett részt a tárgyalásokon, mintha fel sem fogta volna, mit tett.

Túl kellett élnem azt, hogy a családom apai része elfordult tőlem, mintha én lettem volna a hibás, hiszen anyám lánya vagyok, és ők úgy gondolják, biztosan anyám tehet róla, amiért ezt történt vele.

Anyai részről is azt éreztem, hogy nincsenek mellettem, persze eleinte mindenki sajnált, megígért mindent, de aztán mindegyikük belefeledkezett a saját gyászába.

Az volt a legfájdalmasabb, hogy nem támogattak, tartották a markukat a nem létező vagyonért, ezenfelül ők is elkezdtek okolni anyám halála miatt, mert úgy gondolták, én biztosan tudtam, mire készül az apám, és megakadályozhattam volna a tragédiát.

Ezek a mondatok nagyon szíven ütöttek, a mai napig is rettentően fájnak, holott az eszem reméli, hogy ezeket csak a gyász miatt mondták.

Volt még egy nagyon kemény nap, amit most is gyűlölők, amikor ennek a szörnyűségnek a nyomait kellett eltakarítanom, persze családi segítség nélkül. Amikor a fürdőszobát kellett kitakarítanom. A füstös falakat, kádat, csempéket az anyukám megégett ruhadarabjait összeszedni. Ez leírhatatlanul kegyetlen volt, és azóta sem nagyon tudom megemészteni, életem legnehezebb feladata volt.

Nagyon sokáig nem is tudtam bemenni a fürdőszobába, sőt a házba sem…

Tudom, hogy sokan szánalmasnak tartják, de ebben az időszakban a kutyusaim tartották bennem a lelket.

Miattuk jártam haza, hogy őket tovább gondozzam, hiszen mindig is imádtam a két kutyát. Miattuk éltem. Anyukám is nagyon szerette őket. És igazság szerint csak ők maradtak nekem. Így hát mindig erőt vettem magamon, és mindennap hazajártam hozzájuk.

Egyre jobban kezdenek kitisztulni az emlékek az elmúlt évekről, nem is tudom, hogy ezeket az érzéseket hogyan fojthattam el így magamban. Nem gondoltam volna, hogy az apámmal való találkozás ennyi mindent indít el és tép fel bennem.

Amíg börtönben volt, biztonságban éreztem magam, elzártam a fájdalmakat, egy másik életet éltem. Úgy érzem, hogy nekem nem is volt gyászidőszakom.

Az eszemmel tudtam, hogy anyukám meghalt, de a szívem mást mondott, a szívem mélyén mindig vártam vissza anyut, mintha csak elutazott volna, és majd visszajön, csak kicsit sokáig van távol. Reménykedtem, hogy egyszer megint bekopog.

Úgy érzem, most elvesztettem önmagam, mintha nem is én lennék, sokszor magamon is csodálkozom, talán most élem át a gyászt, az édesanyám tényleges elvesztését.

Mintha egy hullámvasúton ülnék, hol fent vagyok, jobban vagyok, veszem az akadályokat, hol nagyon lent, és harcolok önmagammal, a szorongásaimmal, az emlékeimmel, az érzéseimmel. Nagyon nehéz, ilyenkor sokszor elfog a kétségbeesés, de tudom, hogy ez csak átmeneti állapot.

Most már tudom, hogy van remény, és igen, helyrejövök, meggyógyulok.

Most már talán elhiszem, igen, van kiút, de azt is tudom, hogy van még mit tenni, még elég sok munka áll előttem, hogy újra én legyek, hogy visszataláljak magamhoz, elfogadjam ezt a traumát, feldolgozhassam ezt a helyzetet, elmúljanak a félelmeim, hogy majd egyszer apám elé állhassak, és minden szorongás nélkül a szemébe mondhassam:

„Nem félek tőled, már nem tudsz fájdalmat okozni!”

Renáta