–

A múltkor ültem az Országos Onkológiai Intézetben, – abban az intézetben, ahol négy évvel és két hónappal ezelőtt azt mondták anyámnak, hogy nem vállalják a visszatérő tumorom kezelését, mert semmi értelme, legfeljebb egy hónapom van már csak hátra, – és hallgattam a két mellettem ülő, idős hölgy párbeszédét:

„Tíz évig voltam tünetmentes. Most jött vissza a rák.”

„Fasza!" – gondoltam magamban. 2020-ban, azaz jövőre leszek öt éve tünetmentes, amin körülöttem mindenki üdvözült mosollyal örvendezik, csak én fogadom fenntartással és óvatossággal a nagy szavakat. 

„De jó, már öt év, akkor gyógyult leszel!” – mondják, én meg csak morgok magamban: „Ja…” Nincs kedvem mindenkinek egyesével elmagyarázni, hogy ez bizony nem ennyire egyszerű.

Mint ahogyan az sem, hogy a méhnyakrák 2100-ra eltűnik a világból – egyes jóslatok szerint. Ezt én most per pillanat csak úgy tudom elképzelni, hogy jön egy böhöm nagy meteor, ami kettészakítja a földet, és az ütközés után keletkező szökőárba belefullad az emberiség. Mert ha nem lesz ember, akkor méhnyakrák sem lesz, meg semmilyen rák, sőt, az összes betegség eltűnik a Földről.

A rák nagyjából egyidős az emberiséggel, csak jó ideig nem fedezte föl senki. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően azonban egyre jobbak a diagnosztikai lehetőségek, a sebészi beavatkozások, és a jelenleg ismert két legfontosabb kezelési módszer is folyamatosan fejlődik: a sugár- és a kemoterápia. Persze nem mindenhol ugyanúgy elérhetők ezek, és főleg nem mindenkinek elég gyorsan, de azért vannak, léteznek, és ha egy januárban diagnosztizált agytumorral nem augusztusra kapod az MRI-időpontot (megtörtént eset), akkor talán túléled.

Az egész túlélősdi egyébként egy hatalmas sakkjátszma: nagyon kell tudni, mikor hova lépsz, mert ha túltaktikázod magad, vagy ha nem kapcsolsz időben, akkor könnyen lehet szomorú a vége. És ebben a fájdalmas ember-sakkban többnyire csak magadra számíthatsz.

Nagyapám 1998-ban halt meg szarkómában. Két évvel korábban egy orvos zúzódásnak diagnosztizálta a combjában lévő, akkor még diónyi nagyságú tumort, és azt javasolta neki, hogy masszírozza. (Tudjuk, ugye, mennyire jót tesz a daganatnak a masszírozgatás?) Egy év múlva visszament, mert a „duzzanat” már gyerekfej-nagyságúra nőtt, és akkor kiderült, hogy az bizony szarkóma, nem pedig dudor. Nagyapámat, ha tehettem, elkísértem a sugárra, ahova mindig anya vitte. Én akkor tizenkettő voltam. Emlékszem, feküdt nagyapámmal egy férfi, akinek az egész gyomra „tele volt rákkal”, és azt mondták, meg fog halni. Aztán nagyapám halt meg, mi eltemettük, és két hónappal később mutatták a férfit a híradóban, hogy több kiló tumort műtöttek ki belőle, de túlélte, és most tünetmentes. 

A jelenlegi álláspont szerint nekem még jövő májusig elég nagy esélyem van arra, hogy újra beteg leszek (az orvosi latolgatások szerint). Öt év után a százalékos arány egyre jobban nő, és így tovább, és így tovább – ha a jóisten is úgy engedi, vagy az ördög, vagy akárki.

Tudom azt is, hogy a tankönyvi példák egy kis százalékát képviselem: azok közé tartozom, akiknek semmit nem jósoltak, mégis itt van, még él, valahogy. Az orvosom négy évvel ezelőtt azt mondta, amikor felhívott, hogy megvalósult az, amire ők egy húszfillérest sem tettek volna, és fogalma sincs, hogy csináltam, de megcsináltam.

Az, hogy 2100-ra eltűnhet a méhnyakrák, jelenleg csak egy álom. Ahhoz ki kellene építeni egy olyan erős rákedukációs rendszert, amiben részletesen és érthetően megtanítják a fiatalokat arra, mennyire fontos, hogy felelősen gondolkodjanak az egészségükről. Ahol elmondják, hogy a megelőzés már fiatalkortól nagyon fontos. Ha pedig valaki a HPV elleni vakcina beadatása mellett dönt, akkor legyen vele tisztában, hogy az csak két veszélyes vírusfaj ellen véd, és összesen tizenhét okoz rákot, szóval nem dőlhet hátra. Ahol megtanítják azt is, hogy óvszert nemcsak azért kell húzni, hogy ne jöjjön a baba, hanem azért, mert a fiúknál is okozhat betegséget a HPV, csak más a kezelése, a tünetei és a lefolyása. Ahol egyetlen orvos sem nem mond olyat, hogy „maga még túl fiatal a rákhoz” (megtörtént eset), amikor a statisztikák nem ezt mutatják. Ahol nincs hosszú várólista, ahol szabályozzák a szűréseket, és kiépítenek egy biztonságos rendszert, amit már fiatalkortól igénybe vehet mindenki – felelősségérzetből, nem kötelességből. Ahol lehet beszélni arról, hogy mi van akkor, ha mindent megtettem, eljártam a szűrésekre, helyesen étkeztem, nem piáltam, felhúztam a gumit, beadattam az oltást, mindig kezet mostam, kidobtam a tampont és kerültem az análszexet, mégis méhnyakrákos lettem.

Mert a vakcina nem zárja ki a lelki tényezőt. Azt a lelki tényezőt, amiről még mindig csak nagyon kevés orvos beszél.

Tudjátok, én semmit nem hittem el abból, hogy hókuszpókuszokkal ki lehet terápiázni belőlem a betegséget. „Jó lesz majd a kemó, meg a sugár, aztán, szevasz, tavasz, megyek vissza élni, és mindenki bekaphatja, főleg a rák” – gondoltam. A legnagyobb arculcsapás volt, amikor sokszorozott fájdalommal, az életemet jóval nagyobb mértékben fenyegetve jött vissza fél év tünetmentesség után a tumor. Az orvosom mondta, hogy meg kell tennem mindent, ha túl akarom élni, és ide az kevés lesz, hogy felveszem a kezeléseket (ezek kétségkívül elengedhetetlenek, pláne a súlyosabb stádiumokban), de a lelki gondjaimat is fel kell ismernem, és bizony orvosolnom kell azokat is.

Egymilliószor elmeséltem már a történetem, de sosem állítottam, hogy mindenkinek ugyanaz az útja, ami nekem.

A gyógyulás rendkívül összetett, fájdalmas és irtózatos. Valakinek segít a kemó, valakinek nem hat a sugár se. Valaki jó orvost fog ki, valakinek visszafordíthatatlanul elszúrják. Valaki kibírja, valaki nem. Valaki hajlandó megtenni olyat is, amiben korábban nem hitt.

Az út ezerféle, a segítség és az információ pedig a legtöbbször édeskevés, csak bolyongsz bekötött szemmel, és tapogatózol, hátha akad némi kapaszkodó a nyirkos, rohadt, kórházi falon.

Sokszor emlegetik a szerencsét is, de higgyétek el nekem, hogy ez nem a szombati lottósorsolás. Itt aztán küzdeni kell, harcolni, de nem azzal a szemét rákkal, hanem elsősorban saját magaddal. Na, az igazán kemény harc.

Szóval fogalmam sincs, hogy 2100-ra eltűnik-e teljesen a méhnyakrák. Abban viszont biztos vagyok, hogy én azt már nem érem meg. Addig pedig nemcsak reménykedem abban, hogy egyre kevesebben halnak bele, hanem elmondom annyiszor és annyi helyen ezt a történetet, ahányszor csak kell, és ahol csak lehet. Mert nem lehet erről eleget beszélni, a prevenció még mindig a béka farában van, az edukációra meg úgy gondolunk, mint a suli védőnőjére, aki kotonokat huzigált barna pettyes banánokra énekórán. Lássuk be, ez jelenleg édeskevés.

Hogy eltűnik-e a rák, az többtényezős, bonyolult és sokszor reménytelennek tűnő egyenlet. De amíg van mit tenni mindezért, addig nem ülhetünk ölbe tett kézzel.

És imádkozzunk, hogy a fehér királynőnket ne üsse ki a fekete király ebben a nagy és reménytelen ember-sakkban. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Holly Wilmeth