–

Én már jó ideje a jobb sarokban tengődöm megannyi sorstársammal. A másik oldalt a „szerencsés” kiválasztottak, az életrevalók foglalják el, azok, akik (még) hasznosak, akik kellenek, akik várakoznak a napi sikerekre, kalandokra, és akiktől még várnak valamit.

Ők a tökéletesek: van párjuk, céljuk, színesek, mutogatható  az életük, ápoltak és illatosak. Látszólag minden rendben van velük. Mi itt a jobb oldalon teljesen más kaszt vagyunk, a kicsit mások, a szinglik, a vegyesek, a lenézettek, a tengődők, de persze a sokak által irigyeltek is. Vannak, akik csak „szabadoknak” hívnak minket...

Nem rossz itt, van idő gondolkozni, figyelni is lehet innen. Azt lehet csak igazán.

Nézem, hogy mi történik a szépek és jók világában, és közben átélem, hogy mi történik a magányosoknál. Kicsit túl régóta vagyok itt, tisztán látom, hogyan élnek a kiválasztottak. Megérkeznek teljes díszben, jól vasaltan, szinte összenőve, tudomást sem vesznek másokról, egymásba bújnak, egymást látják, szagolják, oltalmazzák, rajongják körül. Megbonthatatlannak tűnő, vidám és színes életük van. Együtt mennek mindenhova, nem engedik el a másikat soha. Kaland az életük, látszólag nincs egy rossz pillanatuk, nincsenek kétségeik. Egyszerűen csak boldogok. Vagy annak akarnak tűnni.

A tökéletesek mosolyognak, hosszú hétvégékre vagy hetekre lelépnek, utaznak.

Aztán mesélik, hogy milyen kalandjaik voltak, jártak a hegyekben, wellnessezni, meg Ibizán, Dubajban, Olaszban, meg Ázsiában, voltak síelni és futni, meg sétálni erdőben, mezőn, városokban. A világ csodás – mondják pöffeszkedve –, mintha mindezt mi jobb sarkiak nem is sejthetnénk. Tudunk mi mindent, talán kicsit többet is, mint ők. Utaztunk már mi is, néztünk boldogan a homokba dőlve pálmafákat, tengert, feledhetetlen városokat is végigjártunk, láttunk óriás arany-Buddhát, óriás templomokat, megannyi híres festő képét, hegyeket, tavakat, nyomort és csillogást, de láttunk villamoson utazó öreg nénit, munkahelyen güriző boldogot és boldogtalant, láttunk vért, boldogságot és poklot egyaránt.

Valaha volt nekünk is másik felünk, akivel boldogok voltunk, akivel kalandoztunk, akivel éjjel-nappal ölelhettük egymást, akivel az utcán menve egymásra kacsintottunk, vagy kávézókban ülve majd felfaltuk egymást a tekintetünkkel, várva a pillanatot, hogy otthon újra egymásba olvadhassunk. Kivétel nélkül, mindenkinek volt ilyen szakasz az életében...

Aztán mind elvesztek. Ők, a mi párjaink.

Volt, aki nyomtalanul eltűnt és soha többet nem hallottunk róla, volt, aki mással lépett le köszönés nélkül, volt, akit felőröltek az évek és meg kellett tőle válni, és van, akit még mindig várnak vissza, mert biztos csak félreértés történt.

De vannak olyan párok is, akik együtt tűntek el, hallottam, hogy egy pár inkább Balin maradt, vannak, akik leestek egy szakadékba, vagy éppen másokkal költöztek össze, vagy eltűntek egy folyónál...

A tökéleteseknél sem minden kerek azért: ott is vannak olyanok, akiket valamiféle tévedés hozott össze, látszólag illenek egymáshoz, de annyira más anyagból gyúrták őket, hogy nem bírják az együttélést. Igazából közük nincs egymáshoz, de próbálnak ők is úgy tenni, mint a valódi tökéletesek: kapaszkodnak egymásba, mutatják, hogy minden a legnagyobb rendben van, elmászkálnak néha ide-oda, de hát valójában egymás szagát sem bírják. Van ilyen: az élet máshogy büdösíti az össze nem illőket, és a szag, az illat, az nálunk nagyon fontos.

Aztán vannak azok, akik folyton kalandozni akarnak, titokban dörgölőznek mindenkihez, akihez egy kicsit is közelebb sodródnak. Kalandozásaik közben persze szemmel tartják a „sajátjukat”, és egyfolytában magyarázzák neki, hogy csakis ő a társuk, csakis vele tudják elképzelni az útjukat. Mindenki más látja, hogy valójában mit művelnek, de a maga alá gyűrt, „hőn szeretett” másik fél semmit nem vesz észre az egészből.

Hosszabb vagy rövidebb idő után aztán egyikük eltűnik, elhasználódik, tönkremegy, kiesik a rendszerből. Ugye nem kérdés, hogy melyikük?

A tökéletesek között vannak, akik tragikusan hamar szétválnak és valamelyikük hozzánk kerül. Vannak páran, akik sokáig maradnak a kitüntetett oldalon: szépen éldegélnek egymással, idővel kevesebbet utaznak, kalandoznak, jobban vigyáznak már magukra, meg a másikra. Ők már sokat láttak: hiába laza a kötelék, szorítják egymást, amíg tudják, amíg végleg el nem feslik az anyag.

Mi, páratlanok közben meg csak gyűlünk, gyűlünk, egyre többen vagyunk. Lassan kinőjük a helyünket, félő, hogy kiszorítjuk a boldogokat és szépeket. Vagy épp ellenkezőleg: ők fúrnak majd ki minket.  

Meg itt vagyok én. Közöttük. De egyedül. Csinos darab, jó anyag, mindig mondják rám. Igazából ránk mondták, kettőnkre, de persze mindig magamra vettem. Elbizakodottá váltam, gőgössé, és azt hittem, hogy minden az enyém lehet és az enyém is lesz. Pedig szépen indult a kapcsolat. Igazi szerelem volt, mi voltunk a sztárpár, a tökéletesek gyöngye: imádtuk egymást, szeretve, dicsérve voltunk. Nem volt olyan hónap, hogy ne utaztunk volna valahova, hogy moziba, színházba, bulizni ne jártunk volna. Akkoriban minden mindegy volt, örültünk egymásnak. Örültünk egymásnak, amikor éppen úton voltunk és boldogok voltunk, amikor együtt lehettünk: úgy szorítottuk egymást, hogy szinte levegőt sem kaptunk. Minden működött, egyetértés és teljes összhang volt köztünk.

Aztán észrevétlenül, szépen, lassan engedett a szorítás, lazult a szövet, a kötelék. Már nem figyeltek annyira ránk, kevesebbet kerültünk a fénybe...

Ezzel egy időben én elkezdtem kifelé figyelgetni. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha... Tudtam, hogy még mindig szép vagyok, mutatós. Hiányzott a szenvedély, az erős szorítás, a teljes egymásba olvadás. Nem vettem észre, de a másikat elkezdtem ezzel kikezdeni, nem vettem észre, ahogy ettől szétfeslik az anyaga, nem vettem észre semmit saját magamon és a vágyaimon kívül.

Aztán hirtelen támadt egy nagy lyuk, amely elnyelte őt.

Így találtam egyszer csak magam a jobb oldalon. Egyedül. Teljesen egyedül. A többi magányossal... Gondoltam, átmeneti, volt már ilyen: amíg én kalandoztam, ő várt itt. Most ő tűnt el, és én várok rá. Teltek a napok, a hetek, és nem volt sehol, nem jött, hiába vártam. Elátkoztam, hazugnak, szemétnek neveztem magamban, sírtam és vártam. Aztán magam átkoztam el, magamat neveztem hazugnak és szemétnek, sírtam és vártam. De nem történt semmi. Végleg eltűnt.

Idővel próbáltam a dolog jó oldalát nézni, mert egyébként izgalmas hely ez is. Sűrű massza, ahol mégiscsak szabad vagyok, vagy mi. Nem szorít semmi, nem mondja meg senki, hogy mit kell tennem. Lehet ismerkedni, röviden vagy hosszan összebújni másokkal, válogatni és váltogatni ízlés szerint, vagy akár csendben elvonulni. Szabadság, szabad döntés, szabad élet – mondják sokan közülünk. Mondják, mondogatják, de egyre erőtlenebb a hangjuk, látom, már maguk sem hiszik el igazán.

Van, aki csak csendben vár folyamatosan, de olyan is, aki átkozza a sorsot és már nem reménykedik. Van, aki feladja, van, aki túlélni próbál, van, aki boldog így is.

Néha, talán egy-egy pillanatra éreztem, hogy megint a régi fényemben tündöklök, de valahogy újra és újra egyedül maradtam. Kallódok csak. Reménytelen. Unom, végtelenül unom.

Mozgolódás támad, bejön a fény, felénk hajol az arc, vizsgál minket, barna, frissen fodrászolt a haja, tökéletes a bőre, kifogástalan a sminkje, a keze puha és ápolt, mint mindig, amikor turkászik közöttünk. Gondterhelten vizsgál minket, motyog magában felettünk: „Jaj de sokan lettetek, mit kezdjek veletek?” És akkor üvölteni kezdek neki egy rég hallott emberről:

„Hozd vissza bmeg azt a fekete ruhás, ősz nénit, aki komótosan nekiült, felhúzta a kicsi, fából készült merőkanalára a lyukas zoknikat, megstoppolta és szépen összeillesztette őket újra a párjukkal!”

Persze nem hallja, nem érti a könyörgésem.

Még egyszer összeráncolja azt a szép homlokát, és a fiók halk kattanással a helyére csúszik. Újra sötét van. Nagyon sötét...

Marossy Kriszta

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images