–

Utazz és takaríts egyszerre!

A szárnyalást ezúttal nyugodtan készpénznek lehet venni, történt ugyanis, hogy nemrég elutaztunk a férjemmel egy hosszú hétvégére megünnepelni egy jó barátunk ötvenedik születésnapját, amin a világ sok országába szakadt baráti társasága hosszú szervezés után meg tudott jelenni.

Amiben már az első körben felülmúltam a Marie-módszert, az az volt, hogy nagyjából percre pontosan a gépünk felszállásának pillanatában kezdődött el nagy rendrakásunk története. Ezúttal – nem teljesen szabad választásnak köszönhetően – a konyhával kezdtünk.

Megadhattuk a módját, mert a szomszéd irodában dolgozó lányok először azt hitték, hogy földrengés van, és már majdnem az asztal alá bújtak, amikor rájöttek, hogy a mi lakásunkban történt valami. Óriási dübörgést, majd sivító hangot hallottak, és mivel minket természetesen nem értek el a gépen, ijedtükben anyukámhoz rohantak át a lakáskulcsunkért, nem is sejtve, hogy egy igazi KonMarie-féle rendrakás vette kezdetét.

Miután a gépünk leszállt, szokás szerint elővettem a telefonom, hogy megírjam a gyereknek, minden rendben van. Lassan kiderült, hogy tévedtem, mert nincs minden rendben. A gyerek hívott egyből az üzenetem után, és jelezte, hogy van egy kisebb probléma, de semmiképp ne ijedjek meg. A konyhaszekrények ugyanis úgy hagyták el rendeltetésszerű helyüket, hogy első körben a pulton törtek szét mindent, a csapot kissé megnyomorítva és kinyitva, majd a gravitáció törvényének engedelmeskedve, a földön végezték, kiürítve a körülbelül száz ilyen-olyan, pohárból, jénaiból, kerámiából és porcelánból álló tartalmukat.

Nem mondom, hogy nem kaptam be azonnal a repülős biztonsági Xanax-adagomat, majd sürgősen és bizakodva jelentkeztem a lányoknál, az otthoni irodában. Persze hogy érdekelt, hogy áll a nagytakarítás ügye.

A káosz remek kezdet

Marie szerint is van az az állapot, amikor minden kaotikusnak látszik, és innen kezdődik a valódi rendszerezés. Ez lehetett az a pillanat, mert pontosan nem emlékszem arra, hogy miként jutottunk a reptérről a városba, hiszen a kedves lányok részletezni kezdték a helyzetet, fotókkal, némi „live-olással” dokumentálva.

Először is tény, hogy minden nagyjából egy kupacba került, ahogy az a nagy Marie Kondo könyvben megvan írva, már amennyiben a konyha és az onnan nyíló hálószobánk közös halmaznak számít... Ezt a két helyiséget ugyanis teljesen elborították a szilánkok, néhány bútordarabkával, összenyomódott háztartási géppel megspékelve.

Mondom, hogy minden egy helyre került

Amikor túllépünk a mesteren

Amiben mi felülmúltuk az eredeti módszert, az egy nagy ugrás volt a használatban lévő cuccok alapos átválogatása szintjén. Ezt a szelektálást mi – utólag belátom – már-már ezoterikus alapon a természetre bíztuk. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a szomszédban dolgozó (azaz dolgozni nem tudó) lányokkal még pár alapvető előkészületet meg kellett tenni a rendszerezés alaposabb előkészítése érdekében.

Először is távirányításban megpróbáltam kinyomozni a vissza nem kapcsolható biztosítékok, az áram és a fűtés teljes hiányának okát. Bevillant, hogy a konyhapult feletti LED-csík egészen biztos kiszakadt a három szekrénnyel, és ha az kiszakadt, nagy valószínűséggel az ömlő vízben landolt a vége. Kedves, távoli segítőim megerősítették ezt a feltevésemet, így megkértem őket, hogy a zsinórokat válasszák külön és szigszalagozzák egyenként le, majd a falra, jó messze a víztől, ragasszák fel az egész vezetéket. Működött: láss csodát, egy áramkör kivételével mindegyik visszakapcsolódott, lett fűtés és meleg víz. Jó, az az egy áramkör teljesen kiégett, ezzel kinyírva a wifit és egy szobának a teljes áramellátását, de hát ez legyen a legnagyobb probléma, amikor egy szent és nemes cél felé halad az ember.

Azt hiszem, Marie eredeti módszere szerint itt kellett volna először lerogynom a lakás padlójára, és hajlongások közepette köszönetet mondani, hogy a lakhelyünk ilyen kedvesen és szeretetteli módon szolgál engem (ezt ugyanis szerinte illik megköszönni rendszeresen).

Sajnos ezt sem a fizikai távolság, sem a lelkiállapotom nem engedte meg, pedig még az is kiderült, hogy a fenti tárolók üvegezett ajtajai kicsit ugyan sérültek, de nagyon flottul egyben maradtak. Ezen túl, mondjuk, semmilyen más alkatrész nem dicsekedhetett azzal, hogy minden rendben lenne: a szekrények mind pozdorjává törtek… de hát végül is abból készültek.

Az elköszönés és a rendszerezés magyaros módra

Ezen a ponton a lányokat nagy köszönettel útjukra és munkájukhoz bocsátottam.

Ekkor lépett be a képbe az én drága anyukám, Veres KonMari, aki ezt követően – távollétünkben és tehetetlenségünkben – megkezdte a szelektálást.

Marie Kondó módszerének alapja, hogy nem tizenöt perceket pepecselünk egy helyiséggel, hanem rendesen rászánjuk az időt. Édesanyám eszerint járt el, így két teljes napon át szelektálta a szekrények tartalmát.

Szerencsére nem kellett minden tárgyon sokat agyalnia, hogy érzelmileg elengedhetők-e, mivel majdnem mindegyik üveg vagy porcelán volt, így a japános, darabonkénti búcsúzást felváltotta a magyaros, lapátonkénti káromkodás felemelő, ugyanakkor külső és belső megújulást hozó tevékenysége.

Hősöm a finisben

A kétnapos, sok-sok kukafordulós, vérző ujjbegyű munkálkodásának eredménye egy kissé megfáradt, ámde edzésben lévő nyugdíjas hölgy és körülbelül harminc kiló törött pohártól, üvegtől és jénai táltól való végleges búcsú lett. Örökké hálás leszek a szakembereinknek, hogy rosszul rögzítették fel a polcokat, így ezt a válogatás és búcsú dolgot megspórolták nekem.

Veres MariKondónak és a természet törvényeinek köszönhetően úgy érkeztünk haza hétfő délben, hogy egy tökéletesen letisztult, sallangoktól- és amúgy minden más, néha azért szükségesnek tűnő dologtól mentes konyha fogadott minket.

Volt egy darab poharunk, egy teásbögrénk, két kávéscsészénk és két egy literes boros kancsónk, amiből az egyiket máris bedobhattam a kissé sérült vízmelegítőnk túlfolyójához, ami azóta is szakadatlanul túlfolyik, a nevéhez méltó módon. Kicsit talán túltolja, de hát tényleg ez legyen a legnagyobb gondunk!

Csodás "egyszembögrénk"

„Este van, este van...”

De nem csak ennyi jó dolog történt velünk eme csoda következményeként. Említettem már, hogy az egyik áramkörrel a wifit is elbúcsúztattuk, így újra összerázódott kis családom: gyermekünk és mi is többet figyelünk egymásra, néha fogcsikorgatva ugyan, de megvalósultak a letisztult, régi korokat idéző családi esték.

Igaz, emlékeimben akkoriban egyetlen gyerek sem tapadt a szomszéd lakáshoz legközelebbi falra egy laptoppal wifit lopni, hogy megnézze a kedvenc sorozatának következő részét… de hát csak most kezdtünk, a tökéletességtől még távol vagyunk.

Hála és szeretet járja át a lelkem

Azóta valóban jobban tudom értékelni a megmaradt tárgyakat, bár többször elhangzott a gyerek szájából, hogy „nem igaz anya, hogy megint A POHÁRból iszol”, és nagyon erős logisztikai érzék kell reggelenként ahhoz, hogy mindenki egyszerre tudjon kávézni. De tény, hogy semmi felesleges holmi nem feszélyezi a konyhai tevékenységemet, sokkal kevesebb víz megy el mosogatásra és mérhetetlen nyugalommal tudom figyelni a vertikálisan (ez is a KonMari-módszer egyik alapkitétele) félrerakott ajtókat, amihez lehet, hogy csak egy nagyobb, praktikus dobozt szerzek be és a pincében okosan tárolom majd őket.

Azóta megtanultam például szeretettel, amolyan kondósan hajtogatni a nem rothadásig ázott konyharuhákat, és már élükre állítva el is tudom helyezni az összeset a félig elrothadt alsó fiókokban is. Ha bárkinek praktikus tanácsra lenne szüksége, vagy kipróbálná magyarossá tenni a híres módszert, várom hívását! Esküszöm, kevesebbet számolok fel, mint Marie és csodálatosan szellős, kezes lesz a lakása!

Marossy Kriszta