–

Annyira reméltem, hogy nem az lesz az ismerős értelmiségiek zsigeri tömegreakciója, hogy „Timi, a vígözvegy, vajon melyik divatháztól rendeli a gyászruhát és a kiegészítőket, na meg most aztán milyen jó élete lesz, és persze #minekmentoda”.

Tényleg ennyire nincsenek határok már, hogy a pár órás özvegyen gúnyolódunk, mert amúgy csípi a szemünket?

Vasárnap, a kora délutáni órákban kezdett terjedni a hír, hogy Vajna András György, Andrew G. Vajna, művésznevén: Andy Vajna hollywoodi producer, az etyeki Korda Filmstúdió társtulajdonosa, 2010-ig az InterCom Zrt. elnöke, 2011 januárja óta pedig a filmipar megújításáért felelős kormánybiztos, hosszú betegség után, budapesti otthonában elhunyt.

Vasárnap a délutáni órákra már elárasztotta a közösségi médiát a keserű kárörvendés is, a halálhírre rengetegen engedtek szabad folyást az indulataiknak. Bizony, azok is, akik amúgy az év többi napján egy elfogadóbb, érzékenyebb társadalomért fohászkodnak, és a durva kegyeletsértésnél sokkal, de sokkal kevesebbért is vért kiáltanak. Olyan emberek, akik pénteken és szombaton még a köztévé „melegeket kigyógyító” műsora miatt voltak – teljes joggal – önkívületi állapotban, vasárnap már rosszmájú vicceket eregettek – az özvegy, Vajna Tímea rovására.

Az amúgy tisztességes nekrológok alatt hömpölygő, simán csak alpári, „aranyásós, ribancszégyenítős” megjegyzéseket most nem méltatnám, gondolom, mindenki el tudja képzelni. Ismerjük az elmúlt években lezüllött közbeszédet, naponta látjuk, micsoda csatornázatlan indulatok fröcsögnek elő honfitársainkból, ez sajnos ma már nem bír hírértékkel.

Az emberek keserűek, és ősi reflexből, zsigerileg azokon vezetik le az ebből adódó feszültséget, akik szem előtt vannak, és akiknek – józan ésszel – felfoghatatlanul több jutott. Pláne, ha az a több „teljesítmény nélkül”, „érdekházassággal” jött össze.

És akkor különösképp, ha a célpont nem is lehetne könnyebb. Hiszen maga Andy Vajna lényegében érinthetetlen volt, beérkezett, nagy hatalommal bíró férfi, nem esett rajta különösebb fogás. Vajna Tímea azonban minden „Marie Antoinette-i hibát” elkövetett, hogy a csóró, kenyérgondokkal küzdő többség zsebében kinyíljon a bicska. Ráadásul látványosan a szívére is veszi a bántást, ami újabb remek lehetőség a gúnyolódásra.

Két órával a halálhír bejelentése után már elárasztották a derék pesti értelmiségi posztok a hírfolyamomat, egymásra licitáltak a – többnyire nő – ismerőseim a „timigyalázásban”. Hogy a gyászruha és a kiegészítők melyik divatháztól lesznek, hogy Aspenben pucsított, amikor a férje már nyilván nagybeteg volt, és rá a replika, hogy „így szokott más is az otthonápolásból kikapcsolódni”.

Kapkodtam a fejem, és azon töprengtem, hogy vajon mennyire  hiteles az a harcos érzékenyítő, aki kéjjel tobzódik egy pár órás özvegy fájdalmában – vagy annak vélt hiányában?

Aztán azon, hogy miféle – éveken át halmozódó – tehetetlen düh mondat ilyet olyanokkal, akiknek nyilvánvalóan minden eszköz a rendelkezésükre áll, hogy felfogják a saját szavaik súlyát? Hogy eszükbe se jusson az a legalapvetőbb kulturális minimum, hogy a halál óráján senkit nem basztatunk? 

Számomra, mondjuk, már az is döbbenetes volt, hogy az elmúlt időszakban Vajna-Palácsik Tímea aktuális polgárpukkasztásai (a magánrepülőztetett macska és társai) rendre azt eredményezték, hogy a derék kommentelők az őt ért, a bíróság által jogerős ítéletben elismert szexuális erőszakot kezdték megkérdőjelezni. Mert ha irritál a Timike (csak így, a közös disznóőrzések emlékére) új, aspeni sífelvonós, bugyiban pucsítós képe, vagy a legújabb szelfi a legújabb milliós táskával, akkor meg sem erőszakolták, mert, ugye, köztudott, hogy a pucsítás és/vagy a pofátlan „Guccihordás” fordítottan korrelálnak a megerőszakoltság tényével.

Mi ennek a pszichológiája? Az alábbi komment szerintem a legpontosabb kór- és korképet adja:

„Magam sem értek feltétlenül egyet az »első napos özvegy« azonnali szétmarcangolásával, de legyünk már őszinték és belátóak! Szerintem felesleges védelembe venni Timikét, tekintve, hogy nem is éltek házasságban, a szó szoros értelmében véve, és nyilván megviselte Andy halála, de számíthatott rá. Mégsem volt mellette, és ez a tény egyebek mellett sokat elárul az érzelmeiről és a gyászáról. Ez a nő sekélyes és számító. Ez nem újdonság, ugyanakkor tény. Szerintem a bankszámlája és a hagyatékban foglaltak meg fogják őt vigasztalni.” 

Elemezzük egy kicsit.

Az egyszeri kommentelő feljogosítva érzi magát, hogy a legmélyebb intimitások szintjén értékelje egy házaspár magánéletét, sőt, még azt is tudni véli, hogy az özvegy mennyi időt töltött a betegágy mellett, és mitől fog megvigasztalódni.

Önmagát pedig felmenti az ítélkezés terhe alól. Mert azért érzi valahol, hogy nem annyira oké ráugrani arra, akinek pár órával korábban halt meg a férje, de akkor is. Az nem is „rendes” házasság volt.

(Döbbenetes ugyanakkor, hogy Vajna korábbi partnere, a vele nyolc évig élő Dobó Kata felé árad a részvét, sőt, valami furcsa Léda-Csinszka párhuzamban ő pontosan azt kapja a kommentelőktől, amit ilyenkor az özvegy szokott. Őszinte részvétet. Ilyen az élet körforgása: míg a producerrel élt, az alakításainál jóval többször merült fel a szereposztó dívány a nevével kapcsolatban. Van hát remény arra, hogy idővel megszabaduljon valaki a skarlátbetűtől.) 

Nagyon hasonlít ez a gondolkodás a szexuális erőszakról beszámoló hírek köré gyűlő  áldozathibáztatókéra. Ugyanaz az igazságos világba vetett hit dolgozik az ilyen hozzászólások és a „minek ment oda”, „minek ivott/sminkelt/táncolt/csinált akármit” mögött. Hogy a saját nyugalmamért, a szorongásom csillapítása miatt hinnem kell abban, hogy „valahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Rossz csak a rosszakkal történik”. Miközben érzem, hogy ilyet senki sem érdemel. Sem a férjének a halálát, sem azt, hogy megerőszakolják. És ugyanez, a szinte feloldhatatlan belső feszültség okozza, hogy – ha már segíteni nem áll módjukban – végül az áldozat szétmarcangolását választják oly sokan. „Aranyásó ribanc, nyilván nem is siratja a férjét, sőt, csak erre várt, a hazug kis kurva, ne sajnálja senki, majd vesz egy új Lamborghinit bíborszín Diorral borított ülésekkel, azt’ jól lesz.” 

Bevallom, különösen sokkoló volt, ahogy a nőjogokban tájékozottak-, a testi sérüléssel élők jogaiért küzdők-, az állatvédők-, az otthonápolás munkaként való elismerése mellett-, és szülészeti erőszak ellen szót emelők, aktív- (vagy egyenesen aktivista) értelmiségiek versenyt ontották a szennyet. Ugyanazok, akik a Saul fiának meg tudták bocsátani Andy Vajnát, annyira, hogy a „mikutyánkkölyke Nemes-Jelesnek sosem szóltak be miatta”. De Palácsik Tímea még a gyász óráján is szabad préda.

Némi undorral vegyes szomorúságot érzek, meg sajnálatot, sőt, részvétet. Bizony, Vajna Tímea iránt.

Csak egy napig kellett volna hallgatni, ha már egy fogak között átszűrt „béke poraira”, vagy egy köpetnyi részvét sem fért bele az emberségességbe.

Nem akarok belecsúszni abba az elitista butaságba, hogy a „bizonyos szint fölött…” kezdetű, minden idők leghelytelenebbül idézett magyar (Esterházy) mondatának leglelkesebb mantrázóitól, és főleg a nőket elnyomó struktúrák alapos ismerőitől többet vártam volna.

Mert minden embertől ugyanannyit várok: a másik méltóságának elemi tiszteletét. A gyász tisztelete ilyen.

Mérő Vera

Kiemelt kép eredetije: Getty Images/Timur Emek