–

Hirtelen nem tudok arra magyarázatot adni, miért is ültem be A ház, amit Jack épített című, legújabb Lars von Trier-filmre. Talán mert rég voltam moziban (legalább három napja), és mert különösen laza állapotba kerültem, amikor az sem számít, mit vetítenek. Egy Lars von Trier-film nekem rég nem ígér mást, csak brutalitást, szenvedést, nézői kínzatást (nem beszélve a színészekről), öncélúnak tűnő provokációt. Egy ideje leszoktam róla, hogy kitegyem magam ennek. Korábban sem rajongtam értük, de mára – úgy éreztem – végképp nem ad semmit. 

Persze, kit érdekel, hogy én hogy vagyok Lars von Trierrel? Ki nem szarja le? Megvan a maga rajongótábora, akik számára igenis ad még valamit. Ha mást nem, valami MÁST, mint amit amúgy a moziban kapni (bár az sem egy homogén massza, természetesen). Lars von Trier mindenáron ki akar lógni, de ha nem akarna, akkor is kilógna, elég csak az utóbbi évek nyilatkozatait olvasni tőle, vagy az ezekből támadt „botrányokat” felidézni, amiket akarva vagy akaratlanul okozott. Miközben az is szembetűnő, hogy ebből is elege van, már ez is fárasztja, a fene sem akar mindig fenegyerek lenni.

Ahogy a Village Voice bevallottan Lars von Trier-rajongó kritikusa találóan megjegyezte:

„Nem számít, mennyire utálod Lars von Triert, sose feledd, hogy ő még nálad is jobban utálja magát.” És hogy mennyire, azt mi sem bizonyítja jobban, mint ez a legújabb munkája. 

Essünk túl a sztorin: a film egy sorozatgyilkos történetét meséli el a saját szemszögéből. Persze először még ő sem sorozatgyilkos, csak egy sokat megélt, terhekkel megrakott ember, aki mágikus-mitikus útra kel egy idős vezetővel, akinek belső késztetésből el akarja mondani az életét – bár az öreg emlékezteti őt, hogy már mindent hallott, ami az életben megtörténhet. Mindezt narrációban halljuk, tehát nem tudjuk, hol vagyunk, és kik a szereplőink. Jóval később derül csak ki (de nem lövök le vele nagy poént, ezért merem elárulni), hogy a pokolba vezető úton – egy ösvényen, vagy a Léthe-folyón csónakázva – az idős mester pedig, aki hősünket a végállomás felé navigálja (a kárhozat tüzétől vörös, fortyogó lávához) nem más, mint az ókori költő, Vergilius, akit a sorozatgyilkosunk, Jack amolyan amerikás módon csak „Verge”-nek becéz.

A megtisztulás módja pedig évezredek óta a gyónás, úgyhogy Jack közben elmesél öt – véletlenszerűen kiválasztott – esetet a sötét múltjából, amik által azzá lett, aki mindig is akart lenni.

Mert bárhogy is nézzük, ez itt végül is fejlődéstörténet: Jack látványosan kinyílik és megerősödik az idők során, amíg embereket gyilkol – végül még a házat is felépíti, amit tervezett (ha máshogy és máshová is, mint eredetileg tervezte). 

Mi pedig előbb végignézzük az egyre profibbá (értsd: kíméletlenebbé) váló gyilkosságokat, és közben Jack személyiségváltozását, majd láthatjuk is hátralévő útját a pokolba, amibe belefér némi filozofálás a tömeggyilkosság művészetté válásáról, és a művészetről úgy általában – miközben Lars von Trier a saját életművének darabjait is felvonultatja, mintegy kinyírva őket. (Ha jól értelmeztem. Biztos lehet másképp is.) 

A vége elég egyértelmű, addigra nincs miért izgulni. Jackért amúgy sem lehet, hiszen egy elmebeteg gyilkosról van szó, aki ugyan időnként önironikusan nyilvánul meg saját pszichopataságával kapcsolatban, de érző emberré természetesen sosem válik – így tehát nem lehet vele együtt érezni.  

Mire pokolra jutunk vele, áldozataival együtt belőlünk is kiölte a lelket.

Hűvösen szemléljük, mi várhat még rá(nk), hovatovább unatkozni kezdünk. A filozófiai fejtegetések zavarosak, és túl gyorsak is ahhoz, hogy végig gondolhassuk, és amikor ezek is megszakadnak, már nincs miért ott ülnünk, de még muszáj,  mert nincs vége a filmnek.

Amire úgyis emlékezni fogunk a filmből, az nem az utolsó harmadában, hanem az első kettőben történik: a szokásos Lars von Trier-i idegborzolás. Ezúttal úgy, hogy mindaz a súlyos testi sértés, ami a többi filmben csak stilizálva, vagy óvatosan látszik, itt telibe. Olyan tabukat dönt meg, mint többszörös gyerekgyilkosság real-time közvetítése az anyjuk szeme láttára, és egy gyerek holttestének meggyalázása. Vagy egy női test csonkolása, szintén premier plánban. Vagy amit még a náci rémtettekről szóló filmekben sem mernek mutatni: egy emberi bőrből készült tárgy. Nem tudod elkapni a tekinteted, és nem mész ki a moziból – megmondom, miért: mert épp ez lenne a célja. Ha kimennél, ő nyerne.

Úgyhogy ott maradsz, és borzongsz, de közben kívül maradsz. Mert itt senkivel sem lehet igazán együtt érezni, még az áldozatokkal sem. Senki sem kerül közel, csak az általános, örök emberi szenvedést fáj nézni. 

Előtte-utána és közben azért filmszerű jelenetek sorjáznak, még akár fel is fedezhetsz bennük utálást korábbi művekre. Például Haneke Furcsa játékok című korai filmjére (egy valódi klasszikusra, amit a mester később maga remake-elt Amerikában), ami szerintem minden idők legbrutálisabb filmje. Itt is valami hasonló, de messze nem olyan bravúros kísérlet zajlik annak ábrázolására, hogyan tud egy pszichopata egy egészséges lelkületű embert lefegyverezni pusztán pszichológiai eszközökkel, a kiszámíthatatlanságával és érzéketlenségével, és hogyan tud uralkodni rajta. 

Egy másik utalás Capote Hidegvérrel-jét idézi fel, azt a mozzanatot, amikor a kegyetlen gyilkos párnát helyez az áldozat feje alá, mielőtt kivégezné – mintha még a legembertelenebb cselekedet közben is pislákolna benne az emberségnek egy halvány szikrája. Vannak, akik szerint Lars von Trier filmjének épp ez lehetett a célja: az embertelenség és a humánum filozófiai kérdésének boncolgatása. Nem tudom. Nem mernék arra vállalkozni, hogy megmondjam, miről akart szólni ez a film. 

Csak az a meddő gondolat pörgött bennem, hogy szegény elmebeteg ember, milyen nehéz lehet ebbe az agyba bezárva lenni. Majd rögtön megbántam, hogy ítélkeztem felette, és azon morfondíroztam, miért bélyegezzük „elmebetegnek” azt a valakit, akinek semmi nem jó úgy, ahogy van a világban. Vagy miért baj, hogy „elmebeteg” – ha senkinek sem árt vele? Csakhogy épp egy olyan embert bámulunk két és fél hosszú órán keresztül, aki nagyon is árt a beteg elméjével, szörnyű károkat okoz. És egy olyan beteg elme meséli el a történetét, aki szintén nem az épülésünket akarja szolgálni, mert azt mondja: nézzetek oda, ne fordítsátok el a szemeteket. Ilyen a valódi gyilkolás, vagy még ennél is sokkal rosszabb, csak nemhogy képeink, de szavaink sincsenek rá soha. Hát, ő most megmutatja. De minek? Mit akart mondani vele?

Megmintázza a hullákat, házat épít belőlük, és szemébe néz annak, aki erre képes. Saját magának, hiszen ő teremtette Jacket. Vagy az emberiséggel akart farkasszemet nézni, amely sosem hagyja abba a gyűlölködést, az öldöklést, és mindig képes ideológiát gyártani hozzá? Akár művészetnek is képes álcázni? De a művészet célja a katarzis volna, itt viszont nincs semmiféle megtisztulás. Még csak nem is aludtam rosszul. Csak szántam ezt az alkotót, aki kétségtelenül karizmatikus, eredeti alkotó volt valaha. Mára tehetetlen tombolásba fulladt… 

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk forrása: Vertigo Média