„Anya, neked meghalt az anyukád, ugye?” - Ezért tartom fontosnak, hogy beszéljünk gyerekekkel a halálról is
„Apa, mindenki meghal néha-néha… mert ilyen az élet.” – mondta a lányom háromévesen. És végülis hit kérdése, hogy mennyire volt igaza, de szerintem a legtöbben valami ilyesmit gondolunk a halálról. Csak a gyerekek ilyen természetességgel meg is tudják fogalmazni. A felnőtteknek szerintem nehezebben megy. Tóth Flóra egy cikken belül 285-ször írja le a halál szót
-
Az én gondolataim a halálról
Ahhoz, hogy egy kisgyerekkel szülőként tudjunk kommunikálni a halálról, először a saját viszonyunkat kell rendezni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ami felnőttként is tök nehéz, valószínűleg azért is, mert a legtöbb mai szülői generáció a saját gyerekkorában ezt tabutémaként élte meg. Nekem egészen korai emlékeim vannak erről a taburól.
Nem voltam még hét éves, amikor egy nagyon közeli és szeretett rokonunk meghalt autóbalesetben. Emlékszem rá, hogy a szüleim óriási szervezésben voltak, hogy legyen, aki vigyázzon ránk, mert minden ismerősünk menni szeretett volna a temetésre. De a temetés szót nem mondták ki. Tudtuk, hogy valami nagy történés van, de nem konkretizálták, hogy mi. Aztán egy kicsit később, gondolom a sokk után, elmondták, hogy a Tomi meghalt. Nagyon halkan, megilletődötten és legfőképpen zavarban. Pedig egyébként részben vallásos, vagyis kicsit szabadon istenhívő nevelést kaptunk, szóval
eléggé adta volna magát a halálhoz köthető pozitív megközelítés, de valószínűleg nem éreztek eléggé érettnek hozzá.
Felnőttként kicsit bánom, hogy nem búcsúzhattam el tőle, mert én is nagyon szerettem, sokat játszott velem. Persze később minden november elseje egy kis búcsú volt. Mindenszentekkor ugyanis jártunk ki a temetőbe, de amíg gyerekek voltunk, az idősebbek mindig csak az emlékekről meséltek, a halálról sosem. Engem pedig nagyon érdekelt, hogy mégis pontosan hogyan halnak meg az emberek. Aztán amikor megtudtam, akkor már inkább nem szerettem volna tudni. De mindezek az élmények sokat segítettek abban, hogy legyenek gondolataim a halállal kapcsolatban, amiket egy kicsit nyíltabban tudjak kezelni, mint a szüleim tették.
A gyerekeim gondolatai a halálról
Nincs szándékos tudatosság abban, hogy szülőként nagyon nyíltan kommunikálok a halálról. Inkább az az alapja, hogy az összes tabut lazábban kezelem, nem várom meg, amíg elmúlik a sokk, belemegyek minden témába. Ez egyébként a személyiségemből is fakad, szóval így könnyű. Vagy legalább könnyebb. Plusz sajnos az élet is adta azt a helyzetet, hogy a halál napi téma legyen: a lányainknak két nagyszülője már nem él, és egy ilyen közeli családtag hiánya azért hamar feltűnik a gyerekeknek.
A nagyobb lányom két éves volt, amikor először megkérdezte, hogy hol az anyukám. És mivel akkor még nagyon friss volt a gyász (a lányom születése előtt egy hónappal halt meg), elég erősen reagáltam. Kicsit összevissza beszéltem, de elmondtam nagyjából, hogy miben hiszek (Istenben és a mennyországban egyébként, de lehetne ez akármi). Azt is el szoktam mondani, hogy a mennyországot úgy szokták ábrázolni, mintha a felhők fölött lenne, de valójában nem ott van. Ez kicsit később így csapódott le: „Anya, ugye nagyon szejet a néni, aki fent van az égben? Szejintem azt gondolja, hogy milyen szép hajam van!” Egyszerre sírtam és nevettem.
Főleg azért sírtam, mert nagyon igaza van, biztosan feltűnt (volna) anyukámnak, hogy milyen szép a haja.
A reakciómat a kislányom szinte észre sem vette akkor. Azóta már jobban figyel. Ezért ha néha sírok, mert valami cukit mondanak anyukámmal kapcsolatban, akkor elmondom, hogy miért sírok. Szerintem ezt hiba volna eltitkolni. Persze azért nem bőgök minden héten (vagy legalábbis nem előttük), de megesik. Az apukájuk pedig bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy miben is hisz – ezért ezt mondja a gyerekeknek is, ha kérdezik a témáról.
A kisebb lányom egy időben minden második nap megkérdezte (nagyjából két és fél éves kora körül): „Anya, neked meghalt az anyukád, ugye?” Király időszak volt (irónia). De a legtöbbször sírás nélkül mondtam szépen, hogy igen. „Jó, de akkor hol van?” A már említett választ szoktam adni: mennyország, felhők, mindenen átívelő szeretet. Egyik alkalommal felnézett az égre: „Melyik felhőn van? Nem látom.” Neki úgy tűnik, kimaradt az a rész, hogy csak a felhők fölé képzeljük a mennyországot, de valójában nem ott van. Gyorsan updateltem és közben nagyon nevettem. A nővére meg is kérdezte, hogy ez miért vicces, így azt is elmondtam, hogy a halál fájdalmasságában néha vannak olyan dolgok, amin kínunkban nevetünk. Vagy nem is csak kínunkban, hanem azért, mert morbidan ugyan, de viccesek.
Ünnepeljük is a halált
Van két nagyon fontos könyv, amit gyakran mesélünk, és amik szintén segítettek nekik, de még nekem is a halál-téma kezelésében. Az egyik A láthatatlan fonal (Patrice Karst), ami nem kifejezetten a halálról szól, de olyan gyerekeknek, akiknek van közeli hozzátartozójuk, aki nem él már, fontos üzenetet hordoz. A másik pedig Az élet olyan, mint a szél (Agócs Írisz, Innes Shona) című könyv, ami egy csodás vers a halál mindenféle megközelítéséről.
Az, hogy a lányaim eléggé természetes viszonyban vannak az elmúlással, ebben az időszakban fokozottan feltűnik, mert ilyenkor kicsit mindenkinél előkerül a téma. Főleg, ha a halloweenról van szó, ami az ő ovijukban például „boszorkány és varázsló buli” néven fut (gondolom, egy intézményben igyekszenek óvatosan megfogni, de közben reagálni az angolszász hatásra elterjedőben lévő ünnepre). Hát nálunk nincs óvatosság. Mi már túlvagyunk a hagyomány kelta alapjain, és azon is, hogy ilyenkor valami halálhoz köthető jelmezt kell választani. Így már szóba került a véres séf vagy a halott menyasszony is. Ezen sokan megbotránkoznak. De mivel mi tényleg nagyon sokat beszélgetünk a halálról, azt gondolom, hogy abba ez is belefér.
És az én angolszakos, nyitott világnézetemben vígan megfér egymás után a morbid buli és a másnapi könnyes megemlékezés, az istenhitemet nem bántja egy eredetileg pogány hagyomány, szóval mi ünnepeljük a halloweent is.
Ami elvileg a halál ünnepe, de azért szerintem inkább az életé. Persze nem vagyok szakértő, és nem is szeretném megnyitni a kellenek-e ilyen ünnepek témát. Csak azért tartom fontosnak, mert a mi viszonyukra ezzel a témával, jó példa.
Amikor a lányaimnak felvetettem, hogy halloween napján ehetnénk múmiapizzát, akkor a nagyobb lányom megkérdezte: „Mama, melyik is a múmia? A fehér szalagos vagy a nyálkás zöld?” Mondtam neki, hogy a nyálkás zöld az a zombi, de olyan pizza csak akkor lehet, ha megszeretik a pestót. Ezen nevettünk. És maradtunk a múmiánál.
Ti hogyan csináljátok? Beszélgettek a halálról a legkisebbekkel? Mennyire tabu ez nálatok?
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images / shapecharge