–

Respect dr. Zacher Gábornak.

Vállalom ezt a kijelentést, bár ambivalens érzéseim vannak a tevékenységével kapcsolatban. Ez a mostani lépés, ezzel az indoklással akkor is tiszteletet érdemel.

Továbbmegyek: lehet követni, kedves főorvosnők, főorvos urak a példát, mert másképp nem lesz változás…

Az indoklás: „...az a fajta személyügyi és tárgyi krízis, ami az évek során kialakult a kórházban, a munkavégzést veszélyeztette. Az egészségügyi munkavégzés veszélyeztetése egyben a beteg számára is veszélyeztető.”

A további elemzés előtt egy kis személyes kitérő következik.

Négy évtizede dolgozom a magyar egészségügyben, a közfinanszírozott ellátásban alkalmazottként

Végigjártam a szamárlétrát, a szolgai rezidens  (szakorvosjelölt) éveket, életem derekán a családdal összeegyeztethetetlen szakorvosi létet, beosztást, ma főorvosként dolgozom. De nem felejtettem el a kezdeti éveket, a hierarchiát, a lekezelő, kirekesztő magatartást, és főként nem felejthetem el az egészségügyet napi szinten mérgező hálapénzt.

Nem mondom, mert nem lenne igaz, hogy soha nem tettem el hálapénzt. De mondom, mert igaz, hogy mindig rosszul éreztem magam tőle, hogy nem kértem, főként pedig sohasem vártam el. Amint tehettem, el is menekültem a „hálapénzes“ munkahelyről.

A közelmúltig azt hittem, hogy velem van a baj, hogy mindenki másképp gondolja, én megyek szembe a forgalommal

Több mint két évvel ezelőtt akadtam rá az „1001 orvos hálapénz nélkül“ orvoscsoportra, és döbbenten tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel. Sok száz fiatal, okos, jól képzett, tehetséges, világlátott, „tisztakezű” orvoskolléga alkotja a csoportot, de van jó néhány hasonló szemléletű idősebb tagja is.

Sokan már külföldön dolgoznak, onnan írnak, van, aki itthon és külföldön is dolgozik, de nyugdíjas kollégák is akadnak a csapattagok között. Nők, férfiak, családosak, szinglik, vidékről, Budapestről, külföldről, a legkülönbözőbb orvosi szakmákból, mindenféle beosztásúak, vallásosak, ateisták, különféle politikai nézetekkel.

Ez a csapat két éve működik békésen, mert egy közös célunk van: a tiszta, átlátható, mindenki számára elérhető hálapénzmentes magyar egészségügy megteremtése. Ez a csapat demokratikus, egyfajta agoraként működik, úgyhogy nincs „vezető”, én a kezdetektől „csak”  aktív tagja vagyok.

Mindezt azért írtam le, hogy érthető legyen: körülbelül 3000 orvossal vagyok rendszeres kapcsolatban, sokan privát üzenetekkel is megkeresnek, az ő személyes történeteik is elválaszthatatlanok az írásaimtól.

A „Zacher- ügy“ kapcsán ma kaptam ezt az üzenetet (a kolléga osztályvezető főorvos): „Kedves Rita! Én meg ma léptem ki  X kórházból és az állami egészségügyből, bár ez sokkal csendesebb Zacher-ügy, mégis ugyanúgy lenyomata a helyzetnek, mint az övé.“

A kollégát személyesen is jól ismerem, lelkes, innovatív, fáradhatatlan, mindent megtesz (megtett?) a betegekért, nehéz szakmában, „hátrányos helyzetű“ kórházban. Az ő pályafutásával tisztában vagyok, szándékai tiszták, az ő kilépése csendben zajlik, nem vet hullámokat.

Visszatérve a kiindulópontra

Ambivalens érzéseim oka, hogy idén januárban a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumában (a továbbiakban SBO-n) több olyan sajnálatos eset is történt, melyek nagy médiavisszhangot kaptak.

Zacher Gábor akkor ezek kapcsán nem ígért vizsgálatot, nem kért elnézést az érintettektől, pedig kellett volna. Azt is mondta, hogy minden rendben van az osztályon, megkap mindent, „pénzt, paripát, fegyvert”, ami a jó működéshez kell.

Azóta romlott el ennyire a helyzet?

Akkor kényszerítették, hogy ezt mondja? Alkut kötött? Valószínűleg sosem tudjuk meg.

Amit tudunk, hogy a Honvédkórház a legfelszereltebb egészségügyi intézmény, ott minden beavatkozást – elvileg – el tudnak végezni, oda tartozik minden „egyenruhás” szervezet: katonaság, rendőrség, katasztrófavédelem, vasutasok), nagy „civil” területe is van, az ottani SBO-n látják el a legtöbb beteget.

Ha ebben a kórházban igaz, amivel Zacher Gábor indokolta a felmondását, akkor térdre, imához…

Mindenesetre kimondta: ezért a respect.

Akkor is, ha nem értem.

Amit viszont tudok, hogy minden orvos-vezetőnek, aki nem képes, nem tudja biztosítani a biztonságos betegellátást, ki kellene ezt mondania, fel kellene állnia, csendesen vagy kiabálva, de vállalva a következményeket.

Mert a „nil nocere” (ne árts) benne foglaltatik az eskünk szövegében.

Dr. Lénárd Rita

Kiemelt kép: Google Térkép (2014)