–

„Hogy is hívják ezt a gyereket?”

Akkoriban ezzel nagyjából egy olyan kasztba tette be magát, mint ma a Zselykék vagy Kadosák szülei. Néztek rá a rokonságban, mint tyúk a piros kukoricára. A családi legendárium szerint apai nagyszüleim – I. Pál és Legeslegelső Margit – hónapokig nem tudtak megbékélni a névadással, és

még óvodás koromban is rendszeresen megkérdezték a fiukat: tulajdonképpen hogy is hívják ezt a gyereket? És hogy lehet EZT becézni?

Nagyanyám még kisiskolás koromban is többször elmesélte, hogy Az arany emberben egyetlen negatív nőalak van, na, az a Noémi, akitől a hablelkű, tiszta és ártatlan Tímea joggal retteghetett. (Ezt a laza regényértelmezést később nem tudtuk tisztázni, mert mire kötelező olvasmány lett Jókai, addigra nagyanyám eltávozott…)

A szűkebb-tágabb rokonságban mindenkinek rendes, tisztességes, ismert elnevezése volt

Azaz: Erzsébet, Piroska, Juliska, Margit, Pál, János, Mária és hasonlók. A családi névadásban anyámék többé nem is mertek elhajlani, az öcsém két évvel később valóban megkapta a nyugis, biztonságos Pált, míg a húgomat anyánk után keresztelték: Juditként a nyolcvanas évek elején már korántsem keltett megütközést.

Ahogy anyám sem a maga korában. Sőt, az ő hat évvel fiatalabb lánytestvére is simán Mária lett: a statisztika szerint az 1955-1964 közötti években született a legtöbb Mária, Erzsébet, Éva és Ilona, és érdekes módon, ekkor kezdett feltörni a magát az élmezőnyben máig megtartó Anna is.

Nagypapás nevek

Azokat a magyar férfiakat, akik mostanában lesznek nagypapák, jellemzően Józsi papának, Laci papának, Pista papának fogják hívni a pelenkás Hannácskák és totyogó Zétények.

A nagypapáról való elnevezés ma már nem általános trend, bár a fiam óvodás csoporttársai között két Jánoska is volt, de szépen törnek fel a szőke, kék szemű Lacikák is.

Ismét eltelt tíz év, és az előkelő első helyre értek fel az Andreák

Nálunk az osztályban ketten is viselték ezt a nevet. Kitartóan nyomultak a Katalinok és az Évák – én viszont a hamarosan előtérbe kerülő Ildikó tulajdonosait irigyeltem gimisként, mert az olyan szép komolyan csengett –

akkoriban mintha az összes stílusos lányt Ildikónak hívták volna.

Például az egyik barátnőmet, aki remek pesszimista, gyakorlatilag halálvágyó kamaszverseket írt akkoriban, és ezzel hallatlanul imponált nekem. A névváltoztatással is erősen kacérkodtam, mert az, hogy „dr. Kocsis Ildikó”, végzetes vonzerővel bírt – ilyen névvel az ember már nyugodtan lehet, mondjuk, menő fogorvos vagy kamarai elnök asszony, s aztán már csak valami Ildikóhoz illő férfinévre lesz szükség a teljes boldogsághoz…

Ekkoriban kezdődött a Zoltánok és Attilák korszaka

Noha az 1965-1974 közötti időszakban a legtöbb magyar fiút még mindig Lacinak hívták. Talán nem véletlen, hogy nekem is ebből a merítésből sikerült valamivel később kikapni egy férjet, vagyis bejött a papírforma.

1975-1984: az időszak, amikor az anyukák már egyáltalán nem ragaszkodtak hozzá, hogy lánygyereküket magukról nevezzék el, beköszöntött tehát a valódi változatosság ideje.

Az Andrea egyeduralmát persze nehéz lett volna megtörni, viszont megjelentek azok a nevek, amelyekből minden mai szülő is ismer legalább kettőt az osztálytársainak köszönhetően. Lettek a játékboltokban és a balatonalmádi üdülőkben Krisztinák, Aniták, Szilviák és Mónikák, Riták bőven. A srácoknál eddig tartott a László-éra, uralmukat az utónévkönyben úgy tűnt, végleg elsöpri a Zoltán-korszak meg a Gábor-hatalom.

Az élmezőnyben pedig ott voltak a Péterek is, akik – ha a játszótéren eldobtak egy homokozólapátot, az tutira egy Attilát talált el.

Mire kijártuk a nyolcadikat, ki tudja, honnan, de felbukkant 1985-től az Alexandra, a következő évtizedben pedig már ezt a nevet adták legszívesebben az anyukák lányaiknak, no meg a Nikolettet és a Tímeát.

A regényes hangzás a fiúneveket kevésbé érte el

A Lászlók immár az ötödik helyre csúsztak vissza, helyettük a Péterek, Gáborok, Zoltánok és az élbolyt vezető Tamások uralták a névadási listákat. És míg a világ hangosan ünnepelte a millenniumot, itthon a korábbi anyukákból lett nagymamák elkezdhettek kerek szemekkel csodálkozni, honnan került ide ennyi Evelin, Vivien, Viktória és Fanni.

2002-ben az előző évek favoritjának számító Esztert megelőzve élre tör a Réka, majd ismét itt az örök Anna ideje, hogy egészen mostanáig meg is tartsa pozícióját valahol a tíz legnépszerűbb lánynév között.

Ha a 2000-es évek elején felsírt egy kórházban egy magyar fiúcsecsemő, annak minden bizonnyal a Bence, a Máté, a Dániel, a Dávid vagy a Balázs felirat díszelgett a műanyag karkötőjén.

Most pedig itt vagyunk a Hannák, Annák, Zoék, Larák, Jázminok, Borik évtizedében. Egyes favoritok – úgy tűnik – örökjegyet váltottak az utónévkönyvben, de mindig vannak újabb feltörekvők.

Tegnapelőtt a strandon például azt üvöltötte mellettem egy nő, hogy „Sánel! Ide gyere!”

Ahogy mindig vannak új kis Ilonák, Erzsébetek, Katalinok is. Igaz, nem mindenki fér meg a nevével, egy ismerősöm például drasztikus lépésre szánta el magát néhány éve, mikor megszabadult a Ritától. Most Tira.

Így nem lettem a Timi után Gerda sem

Jómagam legutóbb vagy tíz éve kacérkodtam változtatással, akkoriban ugyanis nagyon tetszett a Gerda, mert amolyan vadregényes, zabolátlan, önálló nőt sejtetett, akinek kóbor fürtjeit szanaszét fújja a pusztai szél a lovon ülve, és egyetlen pillantásával is hódít.

De miután a szomszédunkba költözött egy Gerda, és pár éven belül a ház fő gyűlölködőjévé nőtte ki magát, azt hiszem, már megmaradok Noéminek.

  Kocsis Noémi

  Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ © nico piotto