–

A kimondatlan szavak

Sokan nem tanultunk meg helyesen kommunikálni a testünkről, és ezzel együtt a lelkünkről, a vágyainkról, a szexualitásunkról, sőt, nem vesszük észre a másik fél testi kommunikációját, pedig egyébként „csak” az életünket töltjük vele.

Ebbe az elmélkedésbe robbant bele Péter írása villámcsapásként a „hagyom magam” mondattal, ami az egész sztoriról leválasztva is önmagában rémisztő.

Rémisztő a férfinak, nyomasztó a nőnek. Bármilyen nemű párnak az lenne, mert mit jelent ez?

Csupán csak annyit, hogy a legtöbb esetben nem érzi magát az ember szabadnak a szexualitásában, az érzelmeiben és a tetteiben. Sőt, rosszabb:

egyszerre két ember van gúzsba kötve, akár megalázva és így egyenes út vezet egymás meggyűlölése felé.

Meggyőződésem, hogy egy hosszú távú kapcsolatban kiemelten fontos lenne, hogy a napi frusztrációk mellé ne települjenek az egész közös életre az elfojtott ösztönök, a valódi testi-lelki szeretet és a kommunikáció hiánya.

De van megoldás? Van megoldás arra, hogy megtartsuk a kapcsolatunkat? Megtartsuk úgy, hogy mindenki jól van benne, és sem magunknak, sem a szeretett embernek nem hazudunk?

Sem szexuálterapeuta, sem a téma szakavatott doktora nem vagyok, viszont látom az embereket, érzek, sokat beszélgetek, történeteket hallok, élek.

Hogy miket látok?

Látszatkapcsolatokat, valódi kapcsolatokat, emberi viszonyokat, amikben már legtöbbször pont arról nincs már szó, ami az első pillanatban összekapcsolt két embert. Nem szeretem a szót (sem a tantárgyat), de ez maga a kémia, ami törvényszerűen múlik el, ha nem figyelünk rá.

Először is, mert így vagyunk kódolva, másodszor pedig, mert a nagy „ágyakrobata-időszakban” arra nem is gondolunk, hogy lesz ez még így se', nem kezdjük el időben valóban kiismerni a másik fél vágyait, de még néha saját magunkat sem.

Nem mondjuk, hogy mit szeretünk, hogy szeretjük, nem kérdezünk, nem figyelünk eléggé, mert az elején minden sodró és jó.

Mindenki a saját habitusa szerint vágyja a testi-lelki szerelmet, nemtől és szerintem kortól függetlenül is. Vannak kapcsolatok, amik emberileg tökéletesek, de az idő előrehaladtával kialakul valamilyen hiány, amit nem fogalmazunk meg a másik felé, egyszerűen csak attól tartva, hogy megbántjuk, meg amúgy is, „mi változna, ha ezt meg tudnánk beszélni”? Véleményem szerint nagyon sok minden.

Ismerek olyan párokat, akik már a kapcsolatuk elején leszögezték, hogy nem képesek hosszú távon a monogámiára, és ennek ellenére nem egytől hallottam vissza, hogy a közös beleegyezés ellenére mégsem csalták meg soha egymást, nem kerestek más lehetőségeket.

A titok nyitja talán csak a nyíltság, a szexuális életünkkel való törődés, a kommunikáció, ami nem csupán a napi, sokszor rémesen fárasztó ügyek intézésében merülhet ki.

Ennél sokkal több olyan kapcsolatba látok bele, amelyben a hiány kialakulása együtt jár a kalandozásokkal. Ki így, ki úgy csinálja, de ha nincs megfelelő kommunikáció, akkor a legtöbb esetben mindkét félnél komoly lelki energiák mennek el a hazudozásra, vagy annak elviselésére, a veszekedésekre, az ígéretekre, a békülésre, vagy arra, hogy a megbántott fél úgy tesz, mintha nem történt volna semmi.

Nem hiszek abban, hogy minden helyzetben – ha már kialakult egy félrelépés – közölni kéne a másikkal, hogy „drágám, ma este ezért és ezért jövök később haza, okés?” Először is, mert ha valamit nem akar az ember, akkor a másik fél megalázását, megbántását. Ugyanakkor hazudni rossz, mert bár sokan nem is tudják, megöli magát a hazudozót is.

Talán időben érdemes finoman megfogalmazni a másik fél felé, hogy más, újabb vágyak alakultak ki, vagy „csak” a hiány, ahogy Péter esetében is. Ha ezt együtt, igazi közös melóval nem képesek orvosolni, akkor két út marad: szétválnak, vagy a hosszú távú együttműködés érdekében beleegyeznek a kalandozásokba, leginkább – és érthető módon – úgy, hogy nem szeretnének róla tudni. Ez az, amit még jó esetekben tapasztalok. (Jó, mert itt van legalább kommunikáció.) Ez a játék még így is veszélyes, mert az elvi beleegyezések a gyakorlatban azért nehézkes, bár embere válogatja.

Ahol nincs kommunikáció, ott el van könyvelve a sérülés, sokszor a válás is, a lehető legdurvább módon, mert a fájdalom egy ideig mindent visz, ha már sértve érzi magát az egyik fél, akkor nem lehetséges leülni és nyugodtan megbeszélni a dolgokat.

Nekem is furcsa volt, de mára már sok olyan párról is tudok, akik közösen vonják be a harmadik-negyedik felet, így mutatva, hogy a másik igenis fontos része az életének. Nem kevesen járnak swinger-klubokba, vagy össze más párokkal, és esküsznek rá, hogy nem unalomból, hanem valódi vágyból. Majdnem mindegyik általam ismert ilyen kapcsolat stabil és meghitt.

Hogy ez durva? Hogy ez sok?

Mindenki a saját ízlése szerint döntsön, de elég csak felületesen vizsgálni akár az ókori római és görög szexuális kultúrát, hogy rájöjjünk, azóta a mai napig szinte csak a korlátozások alakítottak ki egy teljesen más kánont, az emberi ösztönök annyit azért nem változnak, maximum másként szociálizálódnak.

Nem, nem gondolom, hogy sokan szeretnék az akkori állapotokat, de érdemes tudni, hogy Róma első uralkodójának, Augusztusnak azért akadt rengeteg tennivalója az erkölcsök helyrehozásában és abban, hogy a házasság intézményének megint valami igazi szerepet adjon, mert nem csupán az erkölcsök harapóztak el, hanem a védekezés, a terhességmegszakítás, illetve a megszületett gyerekek „kitétele” is.  Az államnak meg nem állt érdekében a népességcsökkenés.

De a vágyakat, az ösztönt soha senkinek hatalmi és/vagy vallási eszközökkel lenyomni nem igazán sikerült, bár minden időszakban kialakult egy „ideálisnak” mondott modell.

Csakhogy egy modellezésből pont a természetesség hiányzik és magában hordozza a kudarc lehetőségét. Nem állami, vagy jogi szinten, hanem az emberek szintjén. A kapcsolatok szintjén. A kölcsönös szeretet és a megbecsülés szintjén.

Ezért kell kommunikálni, együtt fejlődni, nyitottnak lenni egymásra, és valahol az álszentség, a struccpolitika és a teljes önzés között kellene megtalálni azt az utat, ami mindenkinek megfelel, és hosszú távon tesz a kapcsolatért.

Hogy ne félévente egyszer, egy „hagyom magammal”, vagy „valahogy ráveszem magammal” kelljen megelégedni.  Amíg tart a jó szex, addig az élet élvezete is garantált.

Berki Róza

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Sophie Filippova