–

Sosem adtam volna magamnak ezt a munkát. Nem mintha nem csípném a négylábúakat, de nem sok tapasztalatom van abban, hogy másokról gondoskodjam. Tudta ezt az amerikai házaspár is, ugyanis a londoni baba-mama csoportban talált hirdetésükre igen alapos üzenetet küldtem nekik. A feladat egyszerűnek tűnt, két kutyát kell életben és boldogan tartani addig, amíg ők egy hónapos (de jó nekik…) nyaralásukat töltik Amerikában, viszonzásul pedig ingyen lakhatást kínáltak a London belvárosában lévő lakásukban.

Megcsípni a tutit

Rengeteg üzenetet kaptak, mint általában mindenki, aki hasonló lehetőséget posztol, és meg mernék esküdni, hogy a gyakori „Szia, érdekel a lehetőség!”-en túlmutató üzenetem miatt kaptam meg pont én az álommunkát. Leírtam részletesen, ki vagyok, miért szeretnék Londonba menni (szabadidőmben is dolgoznék, akárhol, hogy összegyűjtsek elég pénzt egy dél-amerikai útra), milyen tapasztalatom van a kutyákkal (semmilyen, azon kívül, hogy megsimogatom őket, ha a közelemben vannak), és úgy általában az állatokkal (vannak macskáink, ennyi).

Feltettem kérdéseket is, mikor sétálnak és mennyit, mit és mikor esznek, vannak-e betegségeik, lehetnek-e póráz nélkül, milyenek más állatokkal és emberekkel, szóval egész profinak próbáltam tűnni, majd belinkeltem a LinkedIn-, a Facebook-, az Instagram- és a Couchsurfing-profilomat, hogy meggyőződhessenek róla, nem vagyok valami kókler. Egy nap múlva írt az anyuka, hogy jó jelöltnek tűnök, telefonáltunk negyven percet, elkérte a személyim és a repülőjegyem másolatát, és voilá, meg is kaptam a melót. Egyébként a legfurcsább Facebook-csoportokban is látok ilyen hirdetéseket, szóval

ha valaki szeretne kutyaszitterkedni valahol, akkor érdemes az adott város összes családos és kutyás csoportjához csatlakozni, ott esetleg posztolni is. A keresésnél a „pet sitting”, „dog sitting” és „house sitting” lehet nyerő.

Egyébként vannak ismerőseim, akik rendszeresen vigyáznak így állatokra az ingyen szállásért, a Trusted Housesitters oldalon például éves díjért cserébe lehet böngészni az összegyűjtött lehetőségek közül. Érdemes először részletesen kitölteni a profilt és felépíteni a jó hírünket: kevésbé népszerű helyeken (ezeket könnyebb megkapni) vigyázni állatokra, amiért jó referenciákat lehet kapni, egy ütős profillal pedig nagyobb eséllyel pályázhatunk a népszerű helyekre is, például Spanyolországba vagy akár Londonba.

Sitternek lenni nem sétagalopp

Hamar rájöttem, hogy a kutyák melósabbak, mint ahogy azt képzeltem. A macskáknak elég egy kis kaja, víz, néha koki a fejre, Lola és Lady viszont állandóan igényli a figyelmet. Két hétig idegesítettek halálba azzal, hogy mindenhova követtek a házban, mire rádöbbentem, hogy amúgy tök okosak, és ha mutatom és mondom nekik, hogy álljanak le, akkor hallgatnak rám. Azt is megértik, és nevetésféle zihálással jutalmazzák, amikor egy-egy büdös pukijuk után (ki gondolta, hogy a kutyák is eresztgetnek?!) azt mondom nekik, hogy pfúúúúj, lányok. Azt, mondjuk, nem sikerül felfogniuk, hogy az ágyra ne ugorjanak fel, de megoldottam egy extra lepedővel az alvóhelyem sterilen tartását.

Szerencsére egy köpésre van a Hyde Park, ezért oda szoktunk sétálni járni, előírás szerint napi kétszer, de olyan követelően tudnak nézni, hogy legtöbbször háromszor viszem őket. Ez nettó két órát jelent, nem is beszélve arról, hogy itthon is igénylik a játszást, de segítségükkel legalább rájöttem, hogy még baromira nem állok készen a gyermekvállalásra.

Lola például pont beteg volt az elején, az első négy napon gyógyszert kellett ledugjak a torkán. Egy idegen kutya torkán, nekem, a totális amatőrnek. Bele is izzadtam a feladatba rendesen.

A távolból még azt gondoltam, hogy majd gondtalanul sétálgatok velük a parkban, és csupa relaxáló gondolatom lesz, ehelyett általában olyanokon agyalok, hogy miért nem kakilnak, vagy miért pont olyat, amilyet, és hogy milyen szar lehet parancsra végezni a dolgod úgy, hogy ráadásul még néznek is, majd ha végeztél, egy kis zacsival felkapják az ürüléked.

Sokáig nagy stresszfaktor volt az is, hogy amikor csak mókust láttak – márpedig a Hyde Parkban megfigyeléseim alapján nagyjából fánként tíz lakik – egyből rohantak is fejvesztve, és akármilyen nyelven hívtam őket, meg füttyögtem, levegőnek néztek. Az első héten én rohantam mindig utánuk, húsz percembe került megfogni őket. A helyzet akkor javult, amikor bepipultam, hogy mégiscsak én vagyok az ember, és egyszer csak nem mentem utánuk, hanem kézlóbálva ordítottam, hogy „Hékás, erre gyertek!”, majd simán elindultam. Azóta a rendszer működik, hagyom őket vadászni, és ha megunom, akkor kurjantok, ők meg már sprintelnek is.

Kutyás pasik, ne kíméljetek! 

Lettek kutyás barátaim is, esküszöm, kedvesebben néznek rám az emberek, amikor velük megyek bárhova. Mondjuk, mindig hamar lebukom, mert csak annyit tudok, hogy Ladyt Chilében mentették meg az utcán, Lola fajtáját viszont elfelejtettem megkérdezni.

Bár sok a meló velük, és bevallom, néha idegesítenek is kicsit, azért megkedveltem a kis szarosokat. De még mindig várat magára a hollywoodi pillanat, amikor nemcsak ártatlan piknikezőket és jógázókat támadnak le a szeretetéhségükkel a parkban, hanem valami szingli félistent is. 

Darányi Lea

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van