–

„Ne félj, nem harap!”

Mivel a gyerekeim a kutya habitusától függően halkan vagy erőteljesen, de valahogyan mindig hangot adnak a félelmüknek, ez rögtön „helyzetbe hozza” a gazdikat. A legtöbben az általános „nem kell félni, nem harap” reakcióval szeretnék rövidre zárni a kommunikációt, csakhogy a kisebb lányom nem is a harapástól fél, hanem már attól, hogy megszagolja az eb, a nagyobbik pedig attól, hogy ráugrik.

Mindkettőnek van előzménye: a nagyobb lányomat egy játékos kedvű kölyök golden retriever teperte le hároméves korában, a kisebbet pedig egy etetőszékben ülve (elég szorult helyzetben) szagolgatta körbe egy hatalmas német dog, akinek egyrészt ő épp fejmagasságban volt, másrészt a feje akkora volt, mint az egész gyermek. Mondanom sem kell, hogy halálra rémült tőle.

Természetesen értem, hogy a kutyák részéről ez nem volt több puszta barátkozásnál, de a gyerekeknek inkább traumatikus élményt okozott.

És a gazdák sajnos mindkét helyzetben rosszul reagáltak, ez még nekem is feltűnt, pedig gyermekkoromban éltem utoljára kutyával, akinek nem én voltam az elsődleges gazdája. A kölyök retriever gazdája a kanyarban sem volt, amikor a szabadon rohangáló kutyus odaugrott a lányomhoz, és hiába kiáltozott utána, semmilyen hatást nem ért el vele. A német dog gazdája pedig bár ott ült tőlünk két méterre, egyetlen szó nélkül hallgatta, ahogy egy teljes ebéden át a kutyájáról beszélünk, aki a mi asztalunk mellett telepedett le, és a lányaim ezer kérdést tettek fel róla, amire mi igyekeztünk válaszolni. De én sem voltam a helyzet magaslatán, mert nem kaptam fel a lányom, amikor közeledett felé a (nála nagyobb) kutyakölyök, és nem kértem meg a dog gazdáját sem, hogy hívja el a kutyáját, és esetleg válaszoljon a gyerekek kérdéseire, csak utalgattam rá. Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy ezek a hétköznapi tapasztalatok ilyen mély nyomot hagynak a gyerekekben, azt hittem, majd túllépünk rajta mindannyian.

Azóta igyekszem jobban figyelni, és természetesen vannak olyan gazdik is, akik profin reagálnak a helyzetre, szóval szerencsére akadnak jó élményeink is. Nemrég például két agárral barátkoztak össze a kutyaparás lányaim.

Miután a gazdájuk öt percet beszélgetett velük a kutyákról, még azt is bevállalták, hogy végigsimítják őket. Akinek a gyereke nem tart a kutyáktól, nem tudja, mekkora dolog ez.

Pár napja pedig szemtanúja voltam egy olyan jelenetnek, ahol épp ellentétes volt a helyzet, mint nálunk: a kisgyerek akart volna kutyázni, de a gazda kicsit kemény hangnemben nemet mondott. Az anyuka értetlenül és kicsit sértetten kérdezte: „de miért, harap a kutya?”. Erre az a válasz érkezett, hogy „nem, de nem szereti a gyerekeket”. Kicsit meglepett, hogy ilyen is van. Pedig logikus.

És gondolom, ezen az oldalon sem könnyű állni, sem a gazdi, sem a szülő szemszögéből. Éppen ezért szerettem volna megtudni egy szakembertől, hogy mégis mi a javasolt viselkedési protokoll a kisgyerekek és a kutyák találkozásai során. Mert nem lehet elkerülni a  találkozásokat – és nem is kell, hiszen kutyák és gyerekek kapcsolatából annyi szép élmény születhet!

Tudatosság és óvatosság – mondja a szakértő

Bengyel Nóra a NEO Magyar Segítőkutya Egyesület terápiás kutyafelvezetője. Az egyesület segítőkutya-képzéssel és segítőkutyás szemléletformáló programokkal foglalkozik. Ennek kapcsán hallottam Nóráról, mert a lányaim óvodájában is tartottak kutyaterápiás foglalkozást, ami után napokig hallgattam, hogy milyen jó volt találkozni Nóra kutyáival, Borsóval és Riszával (akiket persze nyugodtan megsimogattak). A két kutya amellett, hogy edukációs programokban vesz részt – képzett és vizsgázott terápiás kutyaként –, Nóra autizmussal élő kisfiának segítőkutyái.

egy kisfiú és egy kutya összebújva
Nóra kisfia, Domos és Borsó, fotó: Járdány Bence

T. F./WMN: Hogyan érdemes egy ilyen gyermek-kutya szituációt kezelni gazdaként?

B. N.: Nagyon fontos a tudatosság egy ilyen helyzetben. Először is minden kutyatulajdonosnak nagyon ajánlom, hogy menjen el kutyaiskolába, és tanulja meg a kutyakommunikáció alapjait.

Mert aki kutyát vállal, az azt is vállalja, hogy felelős az állatért, és ehhez az is hozzátartozik, hogy segíti a kutya beilleszkedését a társadalomba. Azt is figyelembe kell venni, hogy sokan nem szeretik a kutyákat, tartanak tőlük.

Ezért szerintem alap, hogy senkihez nem engedjük oda a kutyát anélkül, hogy engedélyt kérünk, legyen a másik fél egy kisgyerek, egy másik kutyás, vagy egy felnőtt. Amennyiben valaki póráz nélkül sétáltatja a kutyáját, elvárható, hogy maximálisan kontrollálja a helyzetet, és a láthatatlan póráz folyamatosan működjön. Az is hibának számít, ha a kutya szabadon sétálva odamegy egy másik emberhez úgy, hogy a gazda erről nem beszél vele. Főleg gyerekek esetében nehéz ez. A legtöbb gyerek, akivel dolgozunk – különösen a szenzorosan érzékenyek –, nem csupán egy harapás miatt fél a kutyáktól, hanem ennél sokkal jelentéktelenebb élményből fakadóan. Például egy vehemensebben odaszaladó játékos kölyökkutyával, vagy egy számukra túl nagynak tűnő kutyával való találkozás után indulhat el egy ilyen fóbia. Hiába dolgozunk rajta, és oldjuk fel a félelmet speciálisan képzett segítőkutyáinkkal, ha az utcán két nappal később újra rossz élmény éri őket. Tehát a gazda részéről az lenne ideális, hogy ha látja, hogy a kutya barátkozni szeretne, akkor megkérdezi: „Odamehet a kutyám?” És ha a válasz nem, akkor nem kell megsértődni.

T. F./WMN: Most jöjjön a másik oldal: hogyan kell szülőként kezelni a kutyával való találkozást?

B. N.: Itt a tudatosság mellett az óvatosság is fontos, mert az a tapasztalatom, hogy a kutyatartók nincsenek mindig tisztában a saját kutyájuk, sőt a saját maguk képességeivel sem. Így szülőként sajnos abból kell kiindulnunk, hogy azért, mert valakinek van kutyája, még egyáltalán nem biztos, hogy ért is hozzá. Laikusként nagyon nehéz megállapítani, hogy mennyire tartja kézben a helyzetet a gazda. Ezért én mind a félős, mind pedig a barátkozós gyerekek esetében inkább az ismerős kutyával való barátkozást ajánlom, felnőtt felügyelet mellett. Emellett érdemes kipróbálni a terápiás kutyás foglalkozást is, főleg azoknak a gyerekeknek, akik tartanak a kutyáktól.

Aki pedig látja, hogy a gyermeke nagyon érdeklődik, és esetleg saját kutyájuk is van (vagy lesz), az mindenképpen tanuljon kutyakommunikációt.

Ezt a tanfolyamok mellett már netes anyagok segítségével is meg lehet tenni, és nagyon sokat segíthet, ugyanis egy kutyaharapásnak mindig vannak előzményei.

T. F./WMN: Ha elvárom a gazdáktól, hogy kérdezzenek, mielőtt a kutyájukat odaengedik a gyerekhez, akkor logikusnak gondolom, hogy a szülő sem ereszti rá azonnal a gyerekét a kutyára…

B. N.: Van néhány dolog, amit konkrétan nem lehet engedni a gyerekeknek: hogy menjen a kutya után, és rámásszon, hogy átkarolja a nyakát, és kvázi plüssállatnak nézze, és sok kutya számára a fölé való hajolás is agressziót sugall. Ezért az lenne a célszerű az összebarátkozás szempontjából, ha a gyerek leülne, és nyugodtan megvárná, amíg a kutya odamegy hozzá, a lábához dörgölőzik. Akkor meg lehet simogatni vagy megvakarni a füle tövét.

A gyerekeknek azt lenne fontos megtanulni, hogy a kutya mellett megfelelő önuralommal kell viselkedni.

Én például, amikor sok gyerek van nálunk, és a játék hevében szaladgálnak, inkább elzárom a kutyákat, mert még a segítőkutyák sem arra vannak kiképezve, hogy egy féktelen gyermekhadtól bármit elviseljenek. Ők természetesen a képzésükből és alaptemperamentumukból adódóan biztosan nem válnak agresszívvé, de nagyon fontos, hogy a kutyák számára is pozitív maradjon az élmény, hogy gyerekekkel játszanak. Sajnos a kutyákat is érheti trauma, ami befolyásolhatja a jövőbeli munkájukat. Más kutyák esetében a futkározó gyerekeket lehet, hogy az állat támadásnak veszi, de például az is megtörténhet, hogy falkatársnak nézi a gyereket, és emiatt a bokáját harapdálja játékból.

Az utcai helyzetekben pedig azt érdemes megtanítani a gyerekeknek, hogy néha csak messziről lehet csodálni a kutyákat, esetleg kikérdezni a gazdájukat… és egy ilyen barátkozásból még simogatás is lehet. Csak nem azonnal. 

Tóth Flóra

A kiemelt képet Benkő Kristóf készítette, Risza és Nóra éppen gyerekek között vannak