–

A huszonkettesen ülök, fél kettő múlt, amikor olvasom: tizenegy év.

Még délelőtt próbáltam élő közvetítést keresni a bírósági tárgyalásról, de nem találtam, ezért tízpercenként frissítettem az Indexet, hátha tudni már valamit. „Ma mondják ki a végső ítéletet a »lúgos orvos« néven elhíresült perben” – egész nap ez járt a fejemben.

Bene Krisztián, a Budai Irgalmasrendi kórház volt főigazgatója, felesküdött orvos végül tizenegy évnyi letöltendő börtönbüntetést kapott, gyakorlatilag a legmagasabbat, amit életveszélyt okozó testi sértésért, magánlaksértésért, kifosztásért, készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélésért, okirattal való visszaélésért, személyi szabadság megsértésért kioszthatnak, így együttesen.

A bíró szerint: „előre kitervelten, orvosi esküjét semmibe véve, különös kegyetlenséggel elkövetett támadás volt ez”, és „a vádlott személyisége is veszélyes a társadalomra”. (Forrás: Index.hu)

Azóta követem Renner Erika ügyét, amióta a sértett panaszt tett, hogy szabadon engedték támadóját, és megszüntették ellene a nyomozást. Csak ezután érte el a média ingerküszöbét az ügy, és véleményem szerint, ha a közvéleményt nem rendítette volna meg ennyire, ami az áldozattal történt, és nem adódott volna ehhez az egészhez még az is hozzá agyfelbaszós adalékként, hogy Bene Mikola István volt egészségügyi miniszter unokaöccse, akkor nincs ügy, és talán ma nincs ítélet sem.

De a legfontosabb kulcsszereplő ebben az egész történetben nem a média, nem a bíróság és nem is az elkövető.

Hanem Erika, aki nem hagyta magát. Aki végigcsinálta, elmondta kismilliószor a megalázottságát, apró részletekig belevájt újra és újra a gennyedző hegekbe, amik eddig képtelenek voltak gyógyulni emiatt.

Aki szembement közvéleménnyel és hatalommal, neves ügyvédekkel és politikai kapcsolatokkal, családdal és támogatókkal.

2015 óta követem a történéseket, elolvastam mindent, amit leírtak és nyilatkoztak. Amikor Bene elment a köztévébe tisztára mosni magát, a hajamat téptem. Sőt, a gyógyulásom után ez az ügy indukált arra, hogy megértsem végre: az eddiginél sokkal nagyobbra kell nyitni a szánkat ahhoz, hogy változást idézzünk elő a társadalomban.

Az elkövető családja közben blogot indított, „levelet” íratott a börtönből, a vádlott jelenlegi barátnője pedig kemény hangú, mocskolódó üzenetekkel szórta tele a Facebookot. (Hogy honnan tudom? Onnan, hogy odakommentelt az oldalamra, akkor kattintottam a lapjára, ahol válogatott büdösribancozások közepette szidta Erikát, mint ahogyan tegnap is „paranoid kurvának” nevezte – azóta törölt posztjában.) Az egész ügyet mérhetetlenül gyomorforgatónak érzem már az elejétől kezdve.

Ma pedig megtudtuk végre az ítéletet: tizenegy év letöltendő. És ami a legfontosabb: fellebbezésnek helye nincs.

De mit érez vajon most Erika?

Talán azt, hogy ez már nem is az ő teste. Hogy ez a test már soha nem lesz ugyanaz, hogy egy egész ország elé vetette oda ez a gyáva féreg koncnak azzal a képzeletbeli felszólítással:

„Nézzétek, itt van az áldozat, lehet belőle lakmározni!”

Mert valószínűleg ilyen érzés lehet elmondani újra és újra, milyen sérüléseket szerzett, mire emlékszik abból a napból, hogyan tud most nemi életet élni, üríteni, ülni vagy járni. És nemcsak elmondania kellett megannyiszor, hanem együtt is kell élnie mindezzel, és nem tizenegy évig, hanem élete végéig, a nyomokkal, amiket – és ezt immár egy jogerős bírósági ítélet is kimondja – az az ember hagyott maga után.

Annyiféle vélekedést olvastam: „Mire számított, aki nős férfival kezdett, meg is érdemli.” „Minekmentoda” és társai. Hogy „ő forrázta le magát kamillával”, hogy „a jelenlegi barátja öntötte le”… nézni is rossz volt.

Hogy mire lesz elég ez a tizenegy év? Ez kevés-e vagy sok? Hogy adhattak volna többet is, vagy ugyanazt érdemelné, amit Erika a szemet szemért, fogat fogért elv alapján? Ezekre a kérdésekre nem lehet választ adni.

Alapvetően nem hiszek abban, hogy az emberek képesek kivágni magukból az aljasságot, és új életet bírnak majd egyszer kezdeni a büntetésük után.

Abban sem vagyok biztos, hogy minden elvetemültnek jár-e a második esély, hiszen számtalan ellenérvet tudunk rá.

Az egyik legfőbb ezek közül pedig az, hogy Erika már sosem fogja visszakapni azt az énjét, aki a támadás előtt volt. 

Azt is mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít, a tragédiákból pedig tanulunk. Erika biztosan sokkal erősebb lett, de hogy mit kellett megtanulnia mindebből…? Nem tudom. Ez nem egy halálos betegség volt, amit legyőzött, és aminek esetleg föl lehet tárni a lelki okait. Ez egy másik ember aljas cselekedete volt. Ebből nem lehet tanulni.

Ezt csak túlélni lehet. Valahogy.

Erika! Kívánom, hogy sikerüljön neked. Valószínűleg soha nem tudod elfelejteni azt, ami veled történt. De kívánom neked, hogy legyenek olyan pillanatok, napok, talán hetek is, amikor nem jut eszedbe ez az embertelenség. És azt is kívánom, hogy soha többé ne kelljen találkoznod ezzel az emberrel.

Szentesi Éva

Olvasd el Szentesi Éva korábbi jegyzetét az ügyről ITT. 

Kiemelt fotó forrása: YouTube