Zimre Zsuzsa: Papa, ha józan

–

A Papa a vécében öklendezik. A Papa szinte minden reggel a vécében öklendezik. Rossz a gyomrom – magyarázza, és iszik egy nagy pohár szódabikarbónát. Így telnek a reggelek. Ebédhez a Papa iszik egy nagy pohár bort. Aztán délután még egyet. Este meg, amikor virslit főz nekem, és behozza a tálcát, hogy mellém tegye a nagy fotelbe, akkor szintén önt magának a demizsonból. A Papa alkoholista. Sosem iszik rövidet, neki a bor meg a sör elég. De akkor ezt még nem értem.

Mert a Papa nem tipikus alkoholista. Nem veri a gyerekeit, nem üvöltözik részegen, maximum énekel és sír. Ugyanakkor imád minket. Együtt gázolunk a patakba, együtt esünk le a Babettáról, és együtt vakarjuk ki a kavicsokat a bőrünk alól.

A barátai is isznak. Filmesek – mintha ez mindent megmagyarázna. Szeretem ezeket az embereket. Szeretek ülni a kecskelábú asztalnál, ahol a felnőttek felnőttes dolgokról beszélgetnek, és mindig van hely valakinek az ölében. Csevapcsicsát sütünk, és én mehetek a kocsmába szódáért, óvatosan egyensúlyozva a két palackkal, nehogy összeverődjenek. A szóda mellé bor kerül, de itt mindenkinek van bora, hisz ez a Balaton-felvidék.

Mindenki vidám. Anyukám csak néha iszik, ő a háziasszony, ő fekteti le az átalakított istállóba a megfáradt barátokat. 

Ahogy telik az idő, mindenki egyre vidámabb, folyik a bor, én megyek, és lefejtek még egy üveggel a nagy hordóból a lopóval, ahogy Papa tanította. 

Pár évvel később Prágába megyünk a testvéremmel és Papával. Azt ígérte, repülővel megyünk, de valami közbejött. Valami mindig közbejön. Döcögünk a kocsival, az egyik sarkon befordulva három sávban néznek szembe velünk az autók. A Papa ordít is, káromkodik, ahogy szokott. Mi meg nevetünk hátul.

A szállodában kólát kapunk, Papa kék löttyöt iszik. Aztán még iszik. Meg még. Betámogatjuk a szobánkba, és lefektetjük.

Éjjel arra ébredek, megy valahová. Követem, hátha megint lemegy a kék italokhoz. De csak brunzolni megy – ahogy ő mondja. Nem sokra emlékszem Prágából, csak a kék italokra. 

A nővérem külföldön van egy évig. Meglátogatjuk a Papával, aki akkora már a Daciát egy Peugeot 405-re cserélte. Gombnyomásra siklik le az ablak, és bőr ülései vannak. Nagyon modern, és nagyon különleges. Mint ahogy az utunk is. Te leszel a Mitfahrer! – mondja a Papa, én meg kihúzom magam, és bár fogalmam sincs, mit jelent, büszkén suttogok magam elé. A Papa csak kólát iszik az úton, én figyelek rá. A rövid túra után találkozunk a Németországban élő nagybátyámmal, aki átjön Ausztriába hozzánk, hisz nincs vízumunk.

A kocsi kereke Sopronnál kidurran. Meg késő is van, szállást kell keresni. Pénzünk alig, a Papa pecséttel fizet a motelben. Nagyon büszke vagyok rá, pecsétre szobát, ki hallott már ilyet? Hajnalban kelünk, megyünk a fő utcára, hogy valakinél márkát váltsunk forintra.

A márkát a nagybácsi adta, küldte tán valakinek, de vészhelyzet van, pénz meg nincs. A pénzváltók elhajtanak minket, azt hiszik, rendőrök vagyunk. De melyik rendőr jár egy 12 éves gyerekkel? Nagy nehezen pénzt váltunk, a szerelő előtt keressük, hol van a Peugeot pótkereke. Papa káromkodik. A papa mindig káromkodik, de én megtalálom a használati utasítást, és rájövök, hol keressem. (Ha valaha megszorulnál, alul van a futómű környékén, nem a csomagtartóban). A papa büszke rám „látod, mire mennék a Mitfahrerem nélkül” – mondja. 

Aztán elindulunk haza, a mama hallgatja, mi minden történt. Nem szól egy szót sem. A szemében ott van minden. Ami miatt elhagyta az apámat. A pia.

Ami a vicces, kedves, hatalmas szívű emberből megkeseredett, meg nem értett zsenit formált. Akitől menekültek a barátai, a feleségei és a gyerekei is.

Halkan lépek be a lakásba. Vajon a Papa milyen állapotban lesz? Már nagyon részeg vagy csak spicces? Még ebédet főz vagy már horkol a kisszobában? Már a magyar filmipart szidja vagy még nem tartunk ott? Én bírom. A húgom, amikor részegen előtántorog, bevágja az ajtót és távozik. Ő a bátrabb. 

Az esküvőm előtt megbeszélem vele, hogy nem fog inni. Megesküszik rá. Egész sokáig tartja magát, csendben részegedik le. Telnek az évek. Egyre többet iszik. Már reggel részeg, mindent elfelejt. Elhízott és szomorú. Aztán egy nap bekerül a kórházba. A mája nem bírja. Sárga, és egész nap alszik. Nem kap alkoholt, besokkol a szervezete. Gépekre teszik. Egy nagy, sárga, elhízott ember fekszik az ágyban. A haja lenőtt a nyakára, és borostás is. Pedig ő mindig adott magára. Mindig illatos volt, és mindig tiszta.

Most meg egy roncs. A lelke már rég máshol, látszik. Nemsokára a teste is követi. 

A temetésen ott vannak a feleségei és a gyerekei – ahogy ő akarta. Meg a filmvilág. Azok, akik elfordultak tőle, mert nem akartak egy alkoholistával barátkozni. 

Harmincéves koromig nem ittam egy csöpp alkoholt sem. A karácsonyi borlevest sem bírtam megenni évekig. Azóta iszom. Ahogy mondják, szociális ivó vagyok, két-három hosszúlépés egy este, ha társaság van. Nem rúgtam be sosem igazán, nem énekeltem az asztal tetején, nem kellett hánytatni, sem a barátaimnak hazavinni. Hogy tudatos volt-e? Fene tudja. Életem első szerelme alkoholista volt, aki évek óta nem ivott. Aztán olyan férjet választottam, aki sosem ivott alkoholt. Biztosra mentem. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Manuel Breva Colmeiro,  franckreporter