–   

Kurucz Adrienn/WMN: Úgy tudom, viszonylag kevés pszichológus specializálódik szexuális abúzusterápiára. Mi ennek az oka?

Szőke András: Nehéz a terapeutának viselni azt rengeteg szorongást, félelmet, amit a páciensek magukkal hoznak. Tudni kell úgy velük lenni, hogy ne sajnáld őket.

K. A./WMN: Miért nem sajnálhatja őket?

Sz. A.: Mert nem sajnálatra van szükségük. Hanem egy olyan emberre, aki biztonságos, elfogadó közeget képes biztosítani nekik, amelyben megértik, hogy a történetükkel együtt szerethetők, teljes értékűek.

K. A./WMN: Gátolná a szakmai munkát, ha hatással lenne önre a „sztori”?

Sz. A.: Persze. De az is baj lenne, ha nem érintene meg, amit mesélnek. A lényeg, hogy ne a saját érzéseim vezessenek. Amikor valaki beszél hozzám, azt halljam, amit ő akar mondani, és véletlenül sem azt, amit szerintem gondol ebben a helyzetben.

K. A./WMN: Melyik korosztály fordult meg önnél szexuális abúzus kapcsán?

Sz. A.: Háromtól kilencvenévesig... mindenféle korú ember.

K. A./WMN: Az efféle traumák évtizedek múltán is elevenek?

Sz. A.: Ha egyedül maradunk velük, akkor nagyon nehéz feldolgozni ezeket a lelki sérüléseket.

K. A./WMN: Minden sebre van gyógyír? Vagy vannak olyanok, amelyekkel meg kell tanulni együtt élni, mint egy levágott láb hiányával?

Sz. A :

 A traumával nem kell együtt élni, a traumákat fel lehet dolgozni. A nehézségét az adja a dolognak, hogy extrém stresszhelyzetben keletkeztek, beszűkült tudatállapotban, heves érzések – fájdalom, félelem, szégyen –  társaságában.  

K. A./WMN: Mit jelent az, hogy „feldolgozok” egy traumát?

Sz. A.: Nem azt, hogy elfelejtem, hanem azt, hogy megértem, elfogadom azt, ami történt. Maradva az erőszaknál: attól, hogy ezt tették velem, nem lettem rosszabb, értéktelenebb, ugyanolyan szerethető vagyok ezután is, és bízhatok másokban. Feldolgozni egy traumát nem azt jelenti, hogy felébredek, és hopp, úgy érzem magam, mintha meg sem történt volna az egész. Ez az egyik legnehezebben elengedhető illúzió, sokan remélnek ilyen megoldást a terápia elején. Viszont meg lehet tanulni úgy élni, hogy a trauma ne befolyásolja a mindennapokat, ne legyen benne a döntésekben, ne színezze át a kapcsolatokat. Az álmokban lehet, hogy felbukkan majd, de ha felébredünk, nem leszünk napokig rosszul miatta.

K. A./WMN: A szexuális erőszak az élet mely területein hagy nyomot leginkább?

Sz. A.: Érzésekről beszélnék inkább. Jellemző, hogy értéktelennek, rossznak érzik magukat az áldozatok, nem tudnak bízni, félnek, hogy bárkiről kiderülhet, bántalmazó, nem bírják a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot, ezért túlkontrollálnak mindent, esetleg teljes szabadságban próbálnak élni, nehezen illeszkednek be a közösségekbe. 

K. A./WMN: Magukat érzik értéktelennek, holott őket bántották.

Sz. A.: Mert a szexuális bántalmazás nem más, mint a testük kihasználása. „Csak arra vagyok jó, hogy levezessem az apám, anyám indulatát, kielégítsem a szexuális szükségleteit.” Nehéz megérteni, hogy a bántalmazás sosem az áldozatról szól. Hanem az elkövetőről. Egy gyerek ezt különösen nehezen fogja fel, azt gondolja, „rossz dolog történt, mert rossz voltam”.

K. A./WMN: Ha közeli rokon a bántalmazó, akkor célja lehet a terápiának a békülés, a megbocsátás?

Sz. A.: Attól függ, belátja-e a bántalmazó, hogy amit elkövetett az bűn.

K. A./WMN: Előfordult ilyen a praxisában?

Sz. A.: Egy ilyenre emlékszem, de az nem szexuális abúzus volt.

Az a felnőtt, aki bántja a gyerekét, nehezen jut el odáig, hogy „nem kellett volna”.

K. A./WMN: Ki foglalkozik az elkövetők lelkével?

Sz. A.: Az, akitől segítséget kérnek. Ha kérnek. A terápia segítség, nem kényszer. Vannak, akik „hasítanak”, elítélik az erőszakot mások esetében, és nem vonnak párhuzamot azzal, hogy évtizedekkel korábban ők is megtették. Sokfélék az elkövetők, de ritkán belátók.

K. A./WMN: Lehet például a terápia feltétele egy enyhébb bírósági ítéletnek?

Sz. A.: Külföldön vannak efféle rehabilitációk, nálunk nem tudok ilyesmiről. Az elkövetők legtöbbször nem kerülnek a látóterembe. Akad olyan felnőtt kliensem például, akinek az indulatkezeléssel van baja, de ő nem vált bántalmazóvá. Nem része a személyiségének a bántalmazás, nem gondolja, hogy rendben van, nem része a családi normának az, hogy ütjük a gyereket, ezért segítséget kért.   

K. A./WMN: Mi a tapasztalata, az áldozatok családtagjaival is foglalkozni kell?

Sz. A.: Nehéz feldolgozni, hogy olyan társat választott maga mellé, aki bántotta a gyerekét. Kisgyerek-terápiák nagyon fontos része az anyát segíteni abban, hogy támasza legyen a gyerekének.

K. A./WMN: Lehet úgy terápiát csinálni, hogy fél az áldozat?

Sz. A.: Jelen idejű zaklatás esetén nem. Ha valaki bántalmazói közegben él, megemelkedik a fájdalomküszöbe, hárít, túléli valahogy a mindennapokat.

Ha elkezdjük lebontani az énvédelmet, és vissza kell mennie a bántalmazó környezetbe, több kárt okozunk, mint hasznot. Olyan, mintha levetetnénk vele a páncélját, és úgy küldenénk vissza a csatába.  

K. A./WMN: Mi van akkor, ha valaki nem emlékszik a traumára, például egy gyerekkori bántalmazásra?

Sz. A.: Senkit nem szembesítünk terápiában a traumájával. Ha meg tudja fogalmazni, hogy ez és ez történt, és szerinte ez oké, akkor arra mondhatjuk, hogy „szerintünk meg nem oké”. De ami nem jut eszébe, azt nem piszkáljuk ki. Ahogy elkezd erősödni, úgyis feljönnek az emlékek. Sokszor elfojtódnak, aztán a tudattalanból emelkednek fel a régi történetek. Gyakran például szüléseknél omlik le a gát, másodlagos trauma lesz a kiszolgáltatottságból, és eszébe jut, mit történt régebben.

K. A./WMN: Konkrétan?

Sz. A.: Igen, képek ugranak be legtöbbször. És érzések.

K. A./WMN: Mi van akkor, ha a bűnös nem lepleződik le, nem kap büntetést? Hallottam olyat, hogy valakit lebeszéltek a feljelentésről, mert akkor a gyereknek tanúskodnia kellene, feltépve a sebeket ezzel.

Sz. A.: Lehet, hogy rövid távon ez jogos érv, a történet erőltetett felidézése, traumatizáló lehet, ám hosszú távon mégiscsak fontos, hogy a gyerek felnőve meg fogja kérdezni, mit tettél azért, hogy igazságot szolgáltassanak nekem, hogy elégtételt kapjak?

K. A./WMN: Jelentősen nehezíti a gyógyulást, ha nincs elégtétel?

Sz. A.: Igen.

 A társadalom felelős az egyénért, elvileg nem bánthat téged senki. Ha mégis bánt, és következmények nélkül, akkor az igazságtalan, ezért haragot szül, és azzal a haraggal is kell kezdeni valamit.

K. A./WMN: Milyen hosszú általában egy abúzusterápia?

Sz. A.: Nehéz megmondani, ritkán lehet egy év alatt végigvinni. Ez alatt el lehet jutni legalábbis egy nyugvópontra, amelyen már tudom élni az életemet. Stabilizálódnak a kapcsolataim, az érzelmeim. De sokan visszajárnak. Ahogy az önismereti folyamatoknak, a traumák feldolgozásának is van egy ciklikussága.

K. A./WMN: Az áldozatoknak csak igen kis része kap sajnos segítséget.

Sz. A.: Az esetek nagyon kis része kerül napvilágra. Látenciakutatások szerint 15-20 szexuális erőszakból egy derül ki. Tíz nőből egyet bántalmaznak felnőttkoráig, valamikor élete során kettőt. Gyerekeknél két kislány elleni abúzusra jut egy kisfiú elleni, esetükben még nagyobb a látencia, mert még nagyobb a szégyen. Nehezebben kérnek segítséget.

K. A./WMN: Olvastam, hogy a gyerekeket molesztálók nagy része nem pedofil.

Sz. A.: Az, hogy valaki pedofil, önmagában nem jelenti azt, hogy gyerekeket bántalmaz. Van, aki egy életen át háttérbe tudja szorítani a vágyait, mert nem akar bántani senkit.

A szexuális bántalmazás 80 százaléka családon belül történik. A gyerek kéznél van…

K. A./WMN: Volt, hogy egy áldozattal beszélgetve elbizonytalanodott, megtörtént-e valóban a bántalmazás?

Sz. A.: Olyan volt, hogy végül elmondta, nem úgy történt, ahogy először mesélte.

K. A./WMN: „Betanítható” egy gyerek?

Sz. A.: Igen, de akkor az az erőszaktevő, aki betanítja. Valamilyen formában tehát mindig van abúzus. Emlékezetes A vadászat című film története. Ott is van abúzus, ha nem is olyan formában, mint azt gondolják. A gyereket elhanyagolják. A bátyja pornót mutat neki. Hazudott a gyerek? Nem. Összevonta a történetet. Ki hibázott? A szülők. Mert kiszolgáltatottá tették a gyereküket. Nem foglalkoztak vele, ödipális kötődései áttevődtek az óvóbácsira, és amikor az nem viszonozta az érzéseit, dühös lett rá. Fontos tényező a rendszerabúzus is a filmben, ahogy az igazságügyi szakértő kitalál egy sztorit, és ráerőszakolja a gyerekre.

K. A./WMN: Életszerű a szituáció?

Sz. A.: Teljesen. Olyannyira, hogy képzésen szoktuk használni ezt a filmet. Iskolapéldája annak, hogyan lehet elrontani egy beszélgetést a gyerekkel, szakmai szemmel ezer sebből vérzik az a párbeszéd. 

K. A./WMN: Az „elkövető” pedig soha életében nem mossa le magáról a bélyeget.

Sz. A.: A közösség traumatizálódott, nem felejt.

K. A./WMN: Ha egy kisgyereket hoznak önhöz, hogyan tud beszélgetni vele a traumáról, lehet, hogy szavai sincsenek arra, ami történt vele.

Sz. A.: Nem is a szavak a lényegesek. Nem lehetek konzervnyitó. Kapcsolatot teremtek vele. Bizalom, biztonság, interakció, amitől érzi, hogy fontos. A kamaszok próbálgatnak. Késnek, csúnyán beszélnek, felteszik a lábukat, a telefonjukat nyomkodják. Aztán rájönnek, hogy én azért vagyok, hogy ott legyek nekik, nem azért, hogy neveljem őket.

K. A./WMN: Hogyan derítheti ki egy szülő, hogy valamilyen abúzus érte a gyerekét?

Sz. A.:

Nem ez a kérdés, hanem az: miért nincs olyan kapcsolatban vele, hogy a gyereke elmondja neki, ha bántották?

K. A./WMN: És, ha szégyelli?

Sz. A.: Igazán bizalmas kapcsolatba belefér, hogy annyira szégyellem, amit velem tettek, hogy nem merem elmondani?

K. A./WMN: Akkor úgy kérdezem, milyen tipikus jelei vannak az abúzusnak gyerekek estében?

Sz. A.: Beviszi a gyerek az erőszakot az iskolába. Bántalmazóvá válik. Csökken a figyelme, rosszul teljesít, megváltoznak a kapcsolatai. Szélsőséges változatok lehetnek: agresszív a gyerek vagy visszahúzódó. A sebek, vágások a kamaszok csuklóján azt jelenthetik, hogy a fizikai fájdalommal felülírja a gyerek a lelkit.

K. A./WMN: Érzékel valamiféle pozitív változást a metoo-ügyek kapcsán?

Sz. A.: Nagyon sokat használ a társadalomnak, hogy lehet beszélni ezekről a dolgokról. Nem hiszem, hogy kevesebb lenne ettől az erőszak. De a társadalom hozzáállása nagyon sokat számít az áldozatok szempontjából. Ha azt erősítik bennük, hogy nem gáz, ami történt, rég volt, talán igaz sem volt, akkor azzal a trauma feldolgozását nehezítik. Az ember vagy az áldozat, vagy az elkövető mellé áll. Köztes út nincs, hiába szeretnének sokan a mezsgyén haladni.    

Kurucz Adrienn

Képek: Kerepeczki Anna/WMN