–

Pontosan emlékszem…

…milyen volt, amikor hazahozták az öcsémet. Hétéves voltam, a család szeme fénye, fenékig érő hajjal, be nem álló szájjal, egy engem végletekig imádó bátyóval. Aztán jött ő. Az „ordítós”. Anya meg is betegedett ráadásul, hónapokig az volt a képlet, hogy az emberek az öcsém és anya között cirkáltak. Velem is foglalkoztak, de megváltozott a pozícióm. Így lettem középső gyerek.

Arra nem emlékszem, hogy voltak-e viselkedési problémáim, amik konkrétan a nagy testvérré váláshoz vezethettek volna vissza, de majdnem kilencéves koromig bepisiltem (abszolút figyelemfelhívási célzattal, pedig nem szorultam rá), ebben lehet, hogy szerepe volt az öcsém érkezésének is. A szülők jelenlétében kedves voltam vele, de ha nem figyeltek rám, azért odasóztam, minden indok nélkül. Majd a legnagyobb természetességgel meg is vigasztaltam. Szóval rendesen szadiztam szegényt egy ideig. Utána viszont már csak a klasszikus tesóveszekedések maradtak, amikor egymáshoz szoktunk.

Három hónapja nálunk is kis testvér született

Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy nehéz lesz, mégis elviselhetetlen az, hogy az ember nem tudja, mikor és hogyan csap le a féltékenység. A kicsit fogja bántani? Minket? Esetleg magát? Újra pelust akar majd? Vagy szopizni? Netalántán át akar költözni a nagyszülőkhöz? Ovi-sztrájk lesz? Vagy mindez együtt? Vagy egyik sem? Minden benne volt a pakliban. És persze egyáltalán nem lehet felkészülni semmire. Így hát vártunk.

A terhesség alatt Mór nagyon apás lett. Kíméletlen durvaságokat vágott a fejemhez, és nemegyszer fizikailag is bepróbálkozott a haragjával. Nem mondta ki, de tudtuk, hogy érezte, valaki másé is vagyok már.

A szülés után viszont én kellettem neki, napról napra egyre inkább, és elkezdett az apja ellen fordulni.

A radikális változás az volt, hogy „mama” helyett „anya” lettem

Innentől fogva csak akkor vagyok „mama”, ha álmában engem hív, vagy megüti magát. Amikor ez leesett nekem, akkor kicsit összetört a szívem.

Akadtak napok, amikor fékezhetetlen dühkitörései voltak, vagy amikor a visszatartással vívott ki magának extra figyelmet. És olyan is, hogy lebetegedett, a hátamon pihent, mint babakorában, miközben a picit szoptattam.

Kínosan ügyeltünk arra, ne érezze, hogy sérült a helye a szívünkben és egyáltalán nem forszíroztuk, hogy „szeresse” a húgát. Erre nem is volt szükség, hiszen a babával észbontóan édesen viselkedett. Szelíden, gyengéden, a lehető legnagyobb szeretettel.

Utána pedig az élete különböző, egyéb területein kompenzált, és amit nem vert le a babán, azt megtette minden(ki) mással, főleg pszichés hadviseléssel.

Teltek a hetek, velünk már kezd megbékélni

Nem apásabb, nem anyásabb, újra egyensúly van. Most a kicsivel kezdett kísérletezni, mennyit bír. Mégis mekkora az a puszi, amit már nem tolerál? Ez még simi? Vagy már paskolás? Hol ér véget a ringatás, és hol kezdődik a rángatás? Ez még „véletlennek” számít? Vagy már előre eltervezettnek? Itt tartunk most.

Miközben válogatott cukiságokat mond a kicsinek, és igyekszik segíteni, nemegyszer bulizott már ki neki egy újabb kör cicit, hozza a popsitörlőt, kiviszi a szennyesbe a pelust. Szóval rohadt nehéz, pont a kiszámíthatatlansága miatt, de így is összetehetjük a két kezünket, mert minden nehézség ellenére pontosan látjuk azokban a tekintetváltásokban és mosolyokban, hogy ők ketten imádni fogják egymást.

Közben pedig nem várt érzéseim lettek nekem is

Ezekkel nehezen nézek szembe. Van, hogy inkább csak a kicsivel lennék. Hogy vele is lehessek kettesben, ami régebben Mórnak kijárt. Van, hogy idegesít, amikor szoptatás közben kardozok vagy lovagokat rajzolok. Van, hogy kitöltök egy pohár bort, amikor mindketten ordítanak valamiért. Olyan is van, hogy inkább szeretnék Mór mellé ülni, és vele festeni, de nem tudok, mert épp pelenkázok. Olyan is előfordul, hogy pont leülök Mór mellé, de Lenke felsír.

Ám napról napra könnyebb, egyre jobban elhiszem, hogy menni fog ez

Aztán persze vannak napok, amikor legszívesebben a homlokomra írnám, hogy „fél karomat egy biztató szóért”. Olyankor töltöm a bort. Vagy eszem a csokit. De azt amúgy is. Lejjebb adtam a követeléseimből, hogy mi az, ami megér egy konfliktust. Például nem várom már el, hogy Mór halkan beszéljen, de ordítani, visítani nem lehet, ha alszik a kicsi. Nem várom el, hogy sose piszkálja, de evés, alvás és kakilás közben hagyja békén. Ilyesmik. Vannak napok, amikor taknyom-nyálam egybefolyva bömbölök, hogy nem bírom tovább, mindent elcsesztem, amihez hozzáérek, minden tönkremegy, és csak egy merő trágya vagyok. És vannak olyanok, amikor egy mukkja nincs senkinek, és egy Pinterest-album hozzám képest lágy lepkefing. Aztán vannak a normális napok, amikben van sírás, veszekedés és meghatottság is, ráadásul idilli minőségi együtt töltött idő is akad. Alakulunk, na.

Felkészülni lehetetlen. Sodródni kell az árral. Megélni minden pillanatot, a rémeseket is. Elmerülni bennük. Jelen lenni. A sok könnyfátyolos, ordítástól visszhangzó momentumból kiszűrni a fényt, ami a mosolyokból, a nevetésekből, ölelésekből árad.

El kell hinni, hogy megy ez, menni fog. Mert mennie kell.

Be is fejezem az írást, Lenke elaludt, és Mór lépteit hallom az ajtó előtt, jön haza az oviból. Kezdődik…

Szabó Anna Eszter

A kép a szerző tulajdona