–

WMN: Fel tudod idézni az első találkozásodat a függőséggel? Kihez fűződik, milyen jellegű függésről volt szó?

Almási Kitti: Egy családtagnál kóros játékszenvedély fordult elő. Nagyon nehéz volt végignézni, ahogy ez a függőség anyagilag és a családi kapcsolatok terén is tönkretette az illetőt. Nem igazán sikerült időben megfelelő segítséget kapnia sajnos.

WMN: Mit gondolsz, létezik olyan, hogy függő személyiségtípus?

A. K.: Jellemzően az önállótlanabb, tehetetlenségérzéssel küzdő embereket sorolják ide, akik folyamatosan külső segítséget várnak.

Nagy szerepe van a probléma kialakulásában annak is, hogy olyan élmények szükségesek számukra, amik megszüntetik az unalmat, amik segítségével a függő eltávolodhat az eredeti problémájától, például az elveszett gyerekkortól, amiben nem kapott elég szeretetet.

A szerek, vagy bizonyos viselkedésmódok segítségével azt élheti meg, hogy valamiféle kontrollt tud gyakorolni a hangulata felett, illetve valamelyest kezelni tudja a stresszt.

WMN: Hol húzódik a határ a függőség és a szenvedély között?

A. K.: A függőséget jelzi, ha az adott cselekvés eluralja a gondolkodást, az érzelmeket, meghatározza a viselkedést. Összességében annyira torzítja az életvitelt, hogy az kihat a társas kapcsolatokra és a feladatvégzésre. Egy idő után kialakul a tolerancia, azaz ugyanaz a dolog a megszokott mennyiségben már nem váltja ki az eredeti hatást, ezért egyre inkább igényli az illető. Amennyiben pedig elhagyja az adott szert/viselkedést, akkor megvonási tünetek jelentkeznek.

WMN: Szerinted létezik olyan ember, aki élete során eljut arra a pontra, hogy azt mondhatja: nem függök senkitől és semmitől?

A. K.: Kevés olyan ember van, aki teljes mértékben ki tudja zárni a környezet hatásait. Ahhoz rendkívül komoly belső stabilitás szükséges, hogy valaki mindig a belső energiatartalékai segítségével tartsa meg magát a legnehezebb helyzetekben is, és ne szoruljon senkire és semmire. Ennek egy optimális szintje cél lehet, azonban a külvilág teljes kizárása elmagányosodáshoz vezet.

WMN: Máshogy függünk egymástól ma, mint 30-40 évvel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink?

A. K.: Nehéz összehasonlítani, mert az utóbbi évtizedekben teljesen megváltozott az életvitelünk. Megszűnőben vannak a többgenerációs családok, ahol mindig számíthattak egymásra a családtagok, meredeken emelkedik a válások száma és aránya, ami általános szorongáshoz vezet, és az egyedülléttől való félelemet fokozza. Összességében tehát szerencsétlennek tekinthetők e folyamatok, amelyek a labilitást, kiszolgáltatottságot fokozzák, és ezáltal nagyobb kapaszkodást, ragaszkodást idézhetnek elő egy olyan személlyel szemben, aki által a stabilitást élhetjük meg.

Kiemelt kép: Nánási Pál