– 

Válság az élet közepén – sportautó nélkül

Megnőtt a gyerek, jött a klasszikus: „nem találom a helyem igazán, a munkámat is éppen otthagytam, az országot is, így egy állandóan sok gyereket akaró férj mellett felmerült, hogy hajrá, negyven körül még szüljek egyet”. Hogy valódi hiánypótlásból, igazi akarásból, céltalanságból, valamiféle ürességérzetből, vagy mindezek kombinációjából született a döntés, azt nem elemezném, de onnantól kezdve valami megváltozott. Minden hónapban egyre küzdelmesebb, hosszabb, fájdalmasabb lett a menstruációm, aztán a 28 napból 23 lett, majd 21, végül alig maradt időm nem görcsölni. Szó szerint.

Hazautaztam a régi orvosomhoz, nagyhírű nőgyógyász, életem első vizsgálatától kezdve hozzá jártam, nála szültem, követtem mindenhova, ahol éppen dolgozott. Ugyan nem vizsgált meg sem kézzel, sem orvosi eszközzel, de 25 ezerért közölte, hogy semmi bajom, csak a hormonok játszanak, ha nem akarnék gyereket, adna másik hormont és szépen szabályoznánk, de így csak próbálkozzunk tovább még egy évig.

Okosabb nem lettem, szegényebb igen, így az osztrák egészségügyhöz fordultam, ahol ingyen és bérmentve – persze biztosítással –, egy teljesen idegen orvos már a beszélgetés első három percében megmondta, hogy sajnos ez mióma lesz, majd a férjemmel együtt átvitt minket a szomszéd vizsgálóba, és 3D-s ultrahangon meg is mutatta nekünk, hogy öten vannak, ekkorák és ekkorák, és sajnos felejtsük el a gyerektervezést, mert nagyok, és rossz helyen vannak, és… a méhet el kell távolítani.

Ugye, még nő vagyok?

Férj tökéletesen viselkedett, állt mellettem, mint mindig, mondta, hogy mindegy, csak én számítok, nekem ne legyen bajom, de én a világűrbe kilőve, vagy mint egy lakatlan szigeten, egyedül álltam, nem ért el hozzám igazán a hangja, pedig előttem van az arca most is. Szomorú volt, de ügyesen leplezte. Haragudtam rá is, haragudtam a világra, de leginkább magamra. Lebegtem, rohangáltunk CT-re, másik orvoshoz, egyre többet cigiztem, egyre hülyébb helyzetekbe mentem bele, és csak kapaszkodókat kerestem arra, hogy ugye, még nő vagyok?

A legerősebb kapaszkodó nálam az volt, hogy végül elkezdtem róla beszélni, nyíltan, szinte válogatás nélkül, bárkit terhelve. Beszéltem a félelmeimről, a fájdalomról, a kétségbeesésről, a betegségről, mindenről. Ekkor ért a legnagyobb sokk, amihez kezdek hozzászokni az évek során.

Attól, hogy ezt az egész történetet nem rejtegettem, nem magánügyként kezeltem, egyre többen és többen nyíltak meg előttem, és lassan kiderült, hogy majd' minden negyedik-ötödik korombeli nőnek hasonló gondjai vannak.

Volt, aki már túlesett rajta, akadt, akinek csak akkor derült ki, másnak meg más jellegű, de szintén nőgyógyászati rettenetei voltak.

Gondolkoztam, olvastam szakirodalmat, amiből kiderült, hogy valóban érintett a 30-50 éves korosztály 25 százaléka, az ösztrogéntermelés erősödése, a hormonális egyensúlyvesztés, a káros környezeti hatások, ásványianyag- és vitaminhiány, blablabla… és itt a lényeg: a lelki problémák.

Az én tortúrám – és a mások problémái

Miközben a legtöbb ismerősöm eltemette magát a 40. születésnapján, én azt hittem, hogy felszabadultam, hogy nem kell állandóan megmutatnom már, hogy ki vagyok, mennyit bírok, hogy szerethető vagyok, nem voltak elérhetetlen vágyaim, azt hittem, hogy egyenesben vagyok. Azt hittem. Mindaddig, amíg el nem kerültem arra a bizonyos lakatlan szigetre, ahonnan iszonyat tempóval elkezdtem úszni valamerre. De úgy tűnik, hogy csak köröztem, és mindenféle áramlatok vihettek, mert a műtét után másfél évvel a mellem – mi más, ugye? – produkálta a lassan egy éve tartó folyamatos vészjelzéseit. Visszatértem a szigetemre újra. Hónapokig tartó játék volt naponta, kétnaponta, a reggeli kórházi kezdés, érzéstelenítés nélkül felnyitották, tisztították, a gyulladást visszaverték, persze számolatlan antibiotikum-kúrával kombinálva, de sikerült. Három hétig tünetmentes voltam. Azóta volt már nagyműtét, utókezelés, újabb műtét esélye, bukdácsolások, újabb hibák, aztán egyszer csak elég lett, és eldöntöttem, hogy átveszem az irányítást magam felett.

Mindeközben, hogy eltereljem a figyelmemet önmagamról, elkezdtem egyre intenzívebben foglalkozni másokkal, mások bajával, köztük olyanokéval is, akik teljes egészében hányták rám a saját, önmaguk által elszart életüket, gondjaikat, pszichés zavaraikat.

És amikor az elmebeteg segíteni akarásom elért oda, hogy néha én lettem őrült az ő szemükben, a hibás, a nekik már nem tetsző tükör, de közben a kapaszkodó is, akkor lett végleg elegem magamból, a választott szerepemből, az ilyenfajta menekülésből, a tévutakból.

Mindig emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor a második műtét ígéreténél (és egy halom emberi „ürülék” alatt) teljesen összeomolva közöltem a barátnőmmel egy kocsmában, hogy akkor most én elmegyek a falig, ha kell, ha nem, mert ez nem lehet az én kapuzárási pánikom! Hol van abban az igazság, hogy a pasik nőket hajkurásznak, autót vesznek, extrémsportolnak, vagy csak – láthatatlanná válva – a munkájukba menekülnek, amíg a nők növesztenek magukban mindenféle bogyót, gyulladást, rákot, depressziót, evési kényszert, hisztériát, elhiszik, hogy nem nők többé, és ha tehetik, rommá műttetik magukat, vagy ha nem, akkor marad egy másik út, hogy ők maguk válnak egy romhalommá?

A hiányzó valaki

Akkoriban elindultam a magam kis tyúkszaros lépteivel, először egyetlen, bugyutának tűnő mondatba kapaszkodva, amit egy ismerősöm írt ki a Facebookra, amikor leszokott a cigiről, miszerint „aki bánt, az nem a barátom”. Elkezdtem kiirtani mindent és mindenkit, aki „bántott”, elkezdtem máshogy kommunikálni a legjobb barátommal, a férjemmel, és rájöttem, hogy a sztoriból valaki nagyon hiányzott – én magam. Az, hogy valójában én mit akarok, hogy szeretném élni az életem, miért is hittem annyi mindent el magamról tévesen, és miért is hittem el annyi embernek az engem érintő hazugságait?

Hiányzott, hogy végre felismerjem a saját bajomat, és kitaláljam, miként rángathatom ki önmagam a hajamnál fogva abból, amit – lássunk be, a gének mellett – magamnak pakoltam össze öntudatlanul, de annál nagyobb lelkesedéssel.

Eddig a pillanatig szinte vallásosan hittem a nyugati orvoslás mindenhatóságában, ironikusan és cinikusan álltam minden ettől eltérő gyógymód előtt, nem téve különbséget a kártyavetés, a Gyurcsók-féle tévés ráolvasás, a „búcsúcédulák” és az ősi-, vagy más kultúrák tudásai között. Szerencsémre rengeteg jó ember is van körülöttem, akiktől valódi útmutatást kaptam, hogy merre induljak el, és ne a Google első tíz találata, valamint a „Gyakori kérdések” zavart áldozatává váljak.

Ennek ellenére persze eleinte kapkodtam, rohangáltam fűhöz-fához, majdnem hátat fordítottam az orvosomnak is. Aztán végül csak megtaláltam az a három szakembert, akik valódi segítséget tudtak- és tudnak nyújtani a fizikai problémáimra. De a legfontosabb segítségük talán az volt, hogy szembesítettek a ténnyel: csak akkor leszek jól, ha elfogadom, – ne adj' isten, még meg is szeretem magam.

Most éppen zajlik az önbarátkozás folyamata, a második műtét elnapolva (vagy törölve), de még sok a dolgom, nem vagyok könnyű eset.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Kerkez

Szerzőnk korábbi írását is elolvashatod: Van élet a Facebookon túl is – Búcsú a virtuális vetítéstől