WMNDove

–

A szépség túlértékelt

Az Apró titkok című film egy tipikus amerikai kertvárosban játszódik, ahol a kisgyerekes anyukák mindennap együtt „legeltetik” a gyerekeiket a játszótéren. Egy nap felbukkan köztük egy lehengerlő külsejű apuka (Patrick Wilson), szintén babakocsival, akitől minden nőnek leesik az álla. Egyikük (Kate Winslet) – aki valójában mindig is kívülálló volt a nyájként bégető, korlátolt anyabirkák között – hamarosan közelebbről is megismerkedik vele, és pillanatok alatt egy titkos viszonyban találják magukat. Mindkettejüknek megvan rá az oka. A nő sosem tudott beilleszkedni az elővárosi, nyárspolgári létbe, amiben teljesen magára hagyták, és az anyasággal járó új kihívásokkal is reménytelen küzdelmet folytat; a pasi pedig egy gyönyörű, sikeres, erős nő párjaként ki van éhezve az elismerésre, a figyelemre és a sikerre.  

A kapcsolatba mindketten kételyek és megfontolások nélkül sodródnak bele, és eleinte csak kapnak tőle. De egy nap Sarah (a figura, akit Winslet alakít) véletlenül meglátja az utcán Brad családját, és ez derült égből villámcsapásként éri. Ugyanis kívülről ők együtt tökéletes családnak látszanak. Bradről eddig is tudtuk, hogy nem mindennapi jelenség, de kiderül, hogy a felesége (Jennifer Connelly) is feltűnően vonzó nő. Sarah viszont egyáltalán nem az, hanem egy szétesett, nyúzott, kisgyerekes anyuka, kinyúlt pólókban, csapzott hajjal. Ettől a kontraszttól teljesen elbizonytalanodik, már nem érti, Brad mit akar tőle, mit kaphat tőle, miért hozzá menekült. Legközelebb, amikor titkos randevújukon találkoznak, rá is támad ezekkel a kérdésekkel, mire az önbizalomhiányos Brad azt válaszolja: „Beauty is overrated”. A szépség túlértékelt.

Kate Winslet és Patrick Wilson az Apró titkok című filmben

Vagyis: itt egy férfi, aki ugyan jól néz ki, de ettől még sikertelen és boldogtalan. Mellette ott egy nő, aki szintén szép, de nem veszi észre, hogy épp elveszíti a társát, mert van, amit nem tud megadni neki (például önbizalmat). És ott egy átlagos külsejű nő, aki épp többet tud nyújtani a férfinak, mert nincsenek elvárásai.

Én problémám, te problémád, mi problémánk

Valójában férfiak és nők közös problémája az, hogy a szépség nem minden, viszont megtévesztő. A hétköznapi életben ez mégis inkább a nők problémájaként jelenik meg – mert még mindig inkább mi vagyunk azok, akiknél sokat, túl sokat számít a külső.

Évszázadok, ha nem évezredek hagyománya, hogy a férfiak a külső alapján választanak partnert. Ez az első szűrő, amin át kell náluk menni. Nyilván nem egyformán fektetnek rá hangsúlyt, van, akinél aztán egyéb tulajdonságok válnak fontossá, más viszont továbbra is mindenekelőtt ezt várja el a partnerétől – ő az, aki a nővel valójában egy kiegészítőt vásárol magának, akivel a nyilvánosság előtt villoghat.

Egy bármilyen kinézetű, akárhány éves férfi oldalán megjelenő feltűnő szépségű nő ma is az, ami mindig volt: státuszszimbólum. Amit bizonyára sokan azzal indokolnak, hogy ez már az állatvilágban is így volt.

(Az állatvilágra mindig remekül lehet hivatkozni, és mindenre lehet ellenpéldát is találni, ezért most nem kezdünk vitába ezzel az érvvel.) 

Én viszont nem egy olyan kapcsolatot láttam, amelyben a jó nő, illetve híres szépség végül teherré vált. Kiderült, hogy nem is olyan könnyű vele együtt élni – például azért, mert egy ilyen kivételesen jó külsejű ember társának masszív önbizalomra van szüksége. Vagy stabil anyagi háttérre, ugyanis a nő jó körülményeket, rajongást és kiszolgálást vár. Vagy mert kiderül róla: attól még, hogy gyönyörű, nem feltétlenül passzol a férfihoz. Van ugyanis személyisége is – ami, tegyük föl, már nem annyira tetszik neki. Egy bombanőt megtartani amúgy sem könnyű feladat, és idővel még őt is meg lehet unni.

Semmi baj az istennőkkel

De most nem arról szeretnék beszélni, mi a baj a jó nőkkel, a különleges szépségekkel, a ránézésre „istennőkkel”. Természetesen nem kell, hogy baj legyen velük. Sok olyan esetet ismerünk, amikor őket zavarja a legjobban, hogy a külsejük az egyetlen, ami meghatározza őket, amivel mások foglalkoznak, nem is csak a férfiak, a nőtársak is. Hogy iszonyatos küzdelmet kell folytatniuk azért, hogy egy beszélgetésben, szakmai közegben komolyan vegyék őket, hogy a tehetségüket is elismerjék, hogy egyesek ne a prédát lássák bennük – különösen, amíg fiatalok és hamvasak.

Szép nőnek lenni egyáltalán nem mindig könnyű. Nyilván vannak, akik élvezik, sőt, élnek vele, másoknak meg inkább teher.

Állítólag ez nevelés kérdése is: akadnak kislányok, akiket „hercegőnek” szólít az apukájuk, és a rajongó tekintetében nőnek fel; másoknak meg azt a visszajelzést adják otthon, hogy nem elég bájosnak és elbűvölőnek lenni, mert ez sosem mentesít a teljesítmény alól.

A falon túl

Nyilván lehetne hibáztatni a médiát és a reklámipart is, amiért megteremtette szépség fasizmusát, de ezt az unalomig ismételt szólamot most hagyjuk. Amióta létezik vizuális művészet, azóta léteznek ideálok, és az emberábrázolások örök témája a szép nő, a szép test, a tökéletes arányok. A média terjeszkedése mindezt csak felnagyította és megsokszorozta, hogy menekülni se lehessen előle.

Olyannyira, hogy mára talán elértünk a falig, és kezd visszafordulni a folyamat: az ideálok világát lassan kiszorítja a sokszínűség, tökéletlenség és egyediség divatja. A kislányok és kamaszlányok egy részének még az az álma, hogy úgy nézzenek ki, mint egy szupermodell vagy egy hollywoodi sztár, de egy másik részük már az inkább valamilyen szempontból különleges, vagy épp hozzájuk hasonló Insta- és YouTube-sztárokért rajong. 

A szépségre való törekvésről, a mások szépségében való gyönyörködésről, és az abban lelt élvezetről természetesen nem szeretnék lebeszélni senkit – ostobaság volna, hiszen egyidős a civilizációnkkal. Csak nem árt újra meg újra emlékeztetni magunkat arra, hol a szépség helye.

Hogy először is: nem váltható be boldogságra, mert önmagában nem elég semmihez, sem szakmai, sem magánéleti sikerekhez.

Greta Garbótól Marylin Monroe-n át Brigitte Bardot-ig hosszú a sora azoknak a gyönyörű nőknek, akiknek különösen nehéz sors jutott. És ha ebben volt bármi szerepe a külsejüknek, akkor talán éppen az, hogy legalább akkora átok, mint amekkora áldás volt.

A másik fontos tanulság pedig az, hogy egyszer csak amúgy is elmúlik. És akkor tényleg csak az marad, ami belülről fakad, és amiért megdolgozol. Úgyhogy legjobb a kezdettől ezekre koncentrálni.

Gyárfás Dorka

Képek: Apró titkok/Little children (Bona Fide Standard Film Company, 2006)