–

Björn vs. John

Felejtsük el, hogy létezik olyan filmes műfaj, hogy „sportfilm”, és próbáljunk meg elrugaszkodni azoktól a klasszikusoktól is, amiknek sikerült ebből a keretből kitörni, mert annyival jobbak voltak – például a Tűzszerekerek, a Dühöngő bika, a Rocky-sorozat, vagy A millió dolláros bébi. A Borg/McEnroe című svéd(!) filmet csak akkor fogjuk tudni élvezni, ha mindezektől az elvárásoktól megszabadulunk. Egyrészt, mert nem hollywoodi produkció, és ez erősen meglátszik rajta, másrészt, mert nem véletlen, hogy még a sportfilmek között is ritka a teniszről szóló: a tenisz nem az a sportág, amit könnyű dramatizálni.

Maradjunk inkább annál, hogy ez a film két erős karakter, és ma már (élő) legenda portréját akarja megrajzolni, akik látszólag egymás ellentétei voltak, valójában azonban mély lelki kapocs fűzte őket össze.

Az egyikük egy elviselhetetlen maximalista, dühöngő őrült volt, a másik, egy megfelelési kényszeres „jófiú”, míg valamikor kamaszkorukban fel nem cserélték a szerepeket, és pont az ellenkező karakterű felnőtté nem váltak. 

Mert bármilyen hihetetlen, aki látványosan kirohanásokat rendezett a pályán, és képtelen volt a szabályokat elfogadni, az kezdetben nem McEnroe volt, hanem Björn Borg. És aki egy teljesíthetetlen elvárásokat támasztó despota apa árnyékában cseperedett, az pedig John McEnroe. A film inkább arra koncentrál, hogy megmutassa az egyéni útjukat, amíg azzá nem váltak, akiket végül az egész világ megismert, és az út végén megmutassa az első közös küzdelmüket az 1980-as wimbledoni döntőben. Sportfilmmé legfeljebb ebben az utolsó fél órában válik az alkotás, de még itt is igyekszik ügyeskedni azzal, hogy ne a teniszt lássuk, hanem csak az emberi drámát.

Game

Nem véletlenül: a filmet ugyanis egy olyan rendezőre bízták (a dán Janus Metzre), aki egész eddig csak dokumentumfilmeket rendezett, plusz egyetlen epizódot a True Detective legendás első szériájából. Ennyi a filmes tapasztalata, amiből egyenesen következik, hogy nem a látványra, hanem a karakterekre fog koncentrálni, az őszinte és igaz pillanatokra, amelyek ennek a két óriási személyiségnek az életét meghatározták. Szinte folyamatosan az arcukba tolja kamerát (de nem zavaróan), hogy fürkésszük a tekintetüket, lássunk le a lelkük legmélyére. És amikor nem közelit ad, akkor is a belső történésekre koncentrál.

A film egyébként úgy indul, mint ami váltogatni fogja a drámai és a komikus elemeket. Először Borgot látjuk, amint egy szállodai erkély korlátján egyensúlyoz magányosan. Alatta a napfényes Monaco, benne pedig a halál kísértete. Addig feszíti a húrt, míg tényleg csak egyetlen centi választja el attól, hogy lezuhanjon. De megtartja magát, és a következő snittben már az utcákon próbál észrevétlenül elvegyülni, ami persze képtelenség: sikító rajongók követik mindenhová. Betér egy üres kávézóba, és egy irtó helyes jelenetben próbál úgy tenni, mintha hétköznapi ember volna. Később ezek a finoman ironikus pillanatok megritkulnak, de szerencsére nem vesznek ki teljesen a filmből.   

Set

Ha a címben egyenrangúan szerepelnek is, valójában Borg felé billen a mérleg, az ő sztorija részletesebben kirajzolódik. A családi hátteréről ugyan kevesebbet tudunk meg, de a jellemfejlődését elég alaposan végigkövethetjük, a kezdeti megszállottságtól a teljes elidegenedésig és kényszerbetegségig. Egy végtelenül magányos és tehetetlen embert ismerünk meg, akin senki sem segíthet, hiába van körülvéve olyanokkal, akik őszintén szeretik és féltik őt. McEnroe az egyetlen, akivel szemben feloldódnak a görcsei, aki mintha életre keltené a bebábozódott lelkét.

McEnroe jellemábrázolásában viszont a család játssza a főszerepet, az anyja, aki a perfekcionizmusba hajszolta, és az apja, aki zsenit akart belőle faragni. Sajnos épp az a kulcsfontosságú epizód marad ki a sztorijából, ahogy engedelmes gyerekből egy robbanékony, forrongó és lázadó felnőtt lett – de az viszont ott van a vásznon szerencsére, hogy a szorongó és törékeny gyereket sosem tudta teljesen levetkőzni. Mindkét főhős esetében az az óriási mázlink, hogy fantasztikus színész kelti életre a figurákat.

Fölösleges volna rangsorolni őket: Sverrir Gudnason éppolyan szuggesztív a rendkívül takarékos játékával, mint az állandóan kitörni kész Shia Labeouf. Miattuk kell látni a filmet.

Match

Az utolsó félóra persze a sporté, valahogy be kell mutatni, mit jelent az az élet-halál harc, amit akkoriban az egész világ lélekszakadva bámult a képernyőn. Borg ötödszörre küzdött meg a wimbledoni elsőségért, McEnroe először. Most is az a koncepció, hogy nem a teniszre fókuszálunk, hanem az arcokra, annál is inkább, mert nincs az az ügyes színész, aki az ő mozdulataikat utánozni tudná, de még talán a profi versenyzők sem. A lényeg, hogy sikerül megteremteni azt a feszült légkört, ami akkor nemcsak a helyszínen, de a nappalikban is uralkodott, amitől milliók rágták tövig a körmüket. Mi is úgy ülünk a vászon előtt, mintha nem tudnánk, mi lett a meccs vége. 

Aztán kiderül, hogy ez a két dudás tulajdonképpen mégsem teljesen fért meg egy csárdában. Barátként igen, de vetélytársként nem.

Björn Borg képtelen volt elfogadni a veszteséget. Egy évvel a filmben ábrázolt mérkőzés után, 1981-ben, miután Wimbledonban és a US Openen is kikapott McEnroe-tól, végleg abbahagyta a teniszt. Számára nem volt értelme tovább, ha nem lehetett világelső.

De mi, akik láttuk ezt a filmet, és megismertük az emberi oldalát (legalábbis egy interpretációját) tudjuk, hogy nem csak erről volt szó. Egyszerűen nem lehetett ezt az életformát folytatni. Belehalt volna. Úgyhogy örüljünk neki, hogy helyette él, van egy olyan tehetséges fia, aki el tudja játszani a gyerekkorát ebben a filmben (Leo Borg alakítja őt kiskamasz korában), nem is akárhogyan, és Björn ma is példát mutat alázatból, küzdésből, emberségből. Felemelő érzés, hogy ilyen emberek élnek közöttünk. 

Gyárfás Dorka

 Fotók: A Company