– 

Gyárfás Dorka/WMN: Úgy képzelem, azért tágította ki gyorsan a színészi pályája határait, mert nem volt elégedett azzal, amit az alkata alapján kínált volna önnek ez a szakma.

Mácsai Pál: Milyen alkatra gondol? A szőke szépfiúra?

Gy. D./WMN: Igen, arra.

M. P.: Valóban nem tett volna boldoggá, ha beleragadok abba a szakmai státuszba, amit úgy hívnak: „a fiatal amorózó”. Én ezzel sem belülről nem voltam azonos, sem kívülről.

A szépfiúság nem szerepkör, hanem magatartás, és döntés dolga, rajtunk múlik, hogy beleviselkedjük-e magunkat. Aki elfogadja az ilyesmit, az hamar hozzáalakul, mert a tetszés a fő motivációja.

Ezt én megúsztam, de nem esett nehezemre, mert nem érdekelt. Az amorózó szerepek egyrészt elég egysíkúak, másrészt sosem élveztem, ami ezekkel járt. Például, hogy a fiatal lányok rajonganak a fiatal férfiszínészekért, már, ha nagy szerepet és pozitív hőst játszanak. Világos, hogy ez nem a színésznek szól, hanem a helyzetnek, amitől a nézők képzeletében összecsúszik a szerep és a látott alak. Mindig is megléptem ez elől, leginkább szégyelltem magam az autogramkérők vagy a levélírók előtt, mert éreztem, hogy be vannak csapva, nem nekem írnak, hanem a szerepnek. Nekem valójában nem ez az alkatom, szenvedély van ugyan bennem, de gátlásokon és egy – a színészetben egyébként elég kétélű – intellektuális kontrollon keresztül működöm, és ez gyorsan egy másik szerepkörbe forgatott bele. 

Gy. D./WMN: Az intellektuálisabb szerepekbe?

M. P.: Körülbelül igen, pedig a szívem mélyén még csak nem is intellektuális volnék, bár ez már egy olyan dolog, amivel azonosultam, hanem bohóc. Hajlamom van a túlzásra. Mindenesetre hamar Edgart játszottam a Lear királyban, vagy Antoniust a Julius Cézárban, Tokeramo-t a Tájfunban, aztán Strindberget, Cipollát, tehát olyan alakokat, akiknek a külseje kevésbé fontos, mint a belső működésük.

Gy. D./WMN: Úgy láttam, fiatalon nem dolgozott együtt azokkal a rendezőkkel, akiket akkoriban a szakma nagyjainak tartottak – csak akkor találkozott velük, amikor már ön hívta őket a saját színházába.

M. P.: Nem egészen így van, találkoztam én Ruszttal, Fábri Zoltánnal, Szabó Istvánnal, Zsámbéki Gáborral is, csak az elején nem voltam elég jó színész, különösen nem filmen. Ha elég jó lettem volna, visszahívtak volna, vagy kerestek volna mások is. Aztán telik az idő, és az ember változik. Elmélyül, vagy legalább öregszik, máskor meg elkurvul... Én – nagy szerencsémre – azok közé tartozom, akik a kudarcaikból bonyolultabb színészként jöttek ki, mint ahogy belekeveredtek. De ez nem érdem, hanem megint csak alkat, majdnem puszta szerencse kérdése. Egy idő után a „mindenáron játszani” már nem volt érdekes, csak a „mit”, és a „kivel”.

Gy. D./WMN: Ezért hozta létre a saját színházát? Még ma is kevesen jutnak negyvenévesen színházhoz.

M. P.: Ez elég nagy hiba. Szerintem harminc-harmincöt évesen kellene kezdeni. Kicsit öregek vagyunk mi, színházvezetők. Nem állítom, hogy ennek nincs előnye, de nem bánnám, ha a városban nem én lennék máig (!) a legfiatalabb színházvezető, ami a társulattal működő kőszínházakat illeti. És nem azért hoztam létre a színházat, hogy rendezőket hívhassak magamnak, természetesen.

Gy. D./WMN: Tényleg még mindig ön a legfiatalabb?

M. P.: Eszenyi Enikővel (a Vígszínház igazgatójával) és Kováts Adéllal (a Radnóti Színház igazgatójával) egyidősek vagyunk, úgyhogy ők a legfiatalabbak. Egyértelműen van ebben az országban annyi fiatal tehetség, hogy közülük többen színházat kaphatnának.

Gy. D./WMN: Az Örkényben főleg klasszikus darabok mennek, évente maximum egy-két kortárs darab. Nem érzi úgy sosem, hogy a világ közben elment a hagyományos színház mellett, és a mai nézők már másra vágynak?

M. P.: Nem, cseppet sem. Sok okból nem. Egyrészt a klasszikus darab természetesen nem jelent egyet az ósdi színházzal. A színpadi nyelv számít, a fogalmazás módja, nem pedig az, hogy mikor írták a szöveget. Kortárs darabok poros előadására is van rengeteg példa. Ha megnézi, mondjuk, a Hamletet nálunk, az kétségkívül klasszikus darab, de az interpretációja nem hagyományos. De ugyanez érvényes a József és testvéreire, a Tótékra vagy az Arthur Miller-előadásainkra. Tulajdonképpen mindre. De értem, hogy valójában mit kérdez, és nem is kerülöm meg a választ. Úgy érzi, hogy az Örkény régimódi. Azt a lázas, darabválasztási és főleg stiláris jelenkoriságot, ami valójában az avantgardé, nem nálunk kell keresni. Mégpedig azért, mert nem ez az emberi, művészi alkatunk.

Az egyetlen értelmes feladat az, hogy a magunk gondolkodását és ízlését – amennyire csak lehet, tágra nyitva, – működtessük. A többi csak kópia.

Szerintem természetesen modern színház vagyunk, de ezt döntse el más: annyi bizonyos, hogy sosem követtünk sem közízlést, sem elvárást, sem régi ízlést, sem újat. A saját alkatunkat, érdeklődésünket, mondandónkat követjük, és a saját hangunkon fogalmazunk.

Gy. D./WMN: Önnek van egy aszkétikus kisugárzása.

M. P.: Milyen? Aszkétikus? Én hedonista vagyok.

Gy. D./WMN: Komolyan?

M. P.: Persze. Csak lelkiismeretes meg fegyelmezett, de semmi aszkézis nincs bennem. 

Gy. D./WMN: Szeret enni?

MP: Kifejezetten, de nem érdekel annyira, hogy fontosabb legyen, mint egy színházi pillanat. Imádom én a bonyolult kajákat, csak elvagyok virslin is, ha kell. Ez nem aszkézis, ha élvezném is a virslit, az lenne az.

Gy. D./WMN: Nyaralni szeret?

M. P.: A legnagyobb mértékben. Vágyom is rá. Csak nem tehetem meg, hogy három napig ne nézzek például e-maileket. De jól bírnám, hogy akár egy teljes nyáron át lógassam a lábam.

Gy. D./WMN: Azt mondta, a lelke mélyén bohóc volna. Ezt az oldalát miért nem ismerjük?

M. P.: Nem rólam van szó, én nem osztok magamra szerepet.

Gy. D./WMN: És nem is bújik ki alóla, ha a rendező szeretné, de önnek nincs kedve hozzá?

M. P.: Nem, dehogy. Semmi kivételezés. Csak az fordul elő, hogy azt mondom: ebben az évadban csupán egy előadásban szerepelhetek, mert épp átépítjük a színházat, és így tovább. De ha rám osztják, eljátszom.  

Gy. D./WMN: Azt is említette, hogy filmen különösen nem volt jó fiatal színészként. Ez mikor változott meg?

M. P.: Harmincöt éves korom körül. Sopsits Árpád Torzók című filmjénél kerültem először nagyjából fedésbe önmagammal. Ez köszönhető a rendezőnek is – már csak azért is, hogy meglátta bennem a figurát –, meg annak is, hogy az ember fejlődik. Akadnak, akik nagyon hamar kész vannak – ez irigylésre méltó –, én nem tartozom közéjük.

Gy. D./WMN: A Terápiáig nem nagyon akadt olyan film, ami önre épült volna. Sok tévéfilmet, sorozatot forgatott, de kevés mozifilmet, és azokban sem játszott főszerepet. Szóval a Terápia afféle hiánypótló volt a pályáján.

M. P.: Több annál, egy szép, hosszú fejezet.

Gy. D./WMN: Szerencsének élte meg, hogy rátalált önre ez a feladat?

M. P.: Feltétlenül.

Gy. D./WMN: Három évadot forgatott. Mindig tanult belőle valami újat?

M. P.: Sok új szöveget… Nem lehet minden évadban újat tanulni ugyanabból a szituációból. Használni lehet, elmélyíteni, egyszerűsíteni, amit az ember már korábban megtanult.

Gy. D./WMN: Várja már, hogy végre képernyőre kerüljön, amit több mint egy éve forgatott?

M. P.: Én ezzel praktikus kapcsolatban vagyok. A film a rendezőé. A sorozat pedig már nem is csak a rendezőé, hanem főleg a csatornáé. Persze, ha főszerepet játszom, akkor mélyen bevonódom, magaménak érzem… De ott az ember alkalmazott. A feladata az, hogy amíg alkalmazásban áll, a lehető legjobbat nyújtsa, lehetőleg annyira jól dolgozzon, hogy ha húsz év múlva vetítik, akkor is érvényes legyen.

Gy. D./WMN: Állítólag Darvas Iván is hasonló véleménnyel volt a saját szerepéről a filmezésben, noha hatalmas filmes életművet hagyott maga után.

M.P.: Mindenki ilyen véleménnyel van róla, mert a filmezés ilyen. Fellini többször azt mondta Mastroianninak: „Menj ide meg oda, és mondj valamit.” – „Mit?” – kérdezte Matsroianni. „Mindegy, csak beszélj.” Ez sarkos példa, kapott ő pontos instrukciót és értelmes szöveget is, de ez az anekdota jól mutatja, hol van a helye a színésznek a filmben. Mondjuk, alkotótárs. A jelenetben, szituációban, a vásznon nyakig benne van, de a választás a felvett jelenetek közül, a vágás, pláne a film utóélete nincs a kezében. Körülbelül, mint a festő: megfesti a képét, eladja, és tovább nincs ráhatása, hogy megmarad-e... vagy kidobják, esetleg kiteszik a Louvre-ban. Talán köze sincs hozzá. (Közben egy ceruzával birizgálni kezdi a telefonja képernyőjét.)

Gy. D./WMN: Siessünk?

M. P.: Nem, dehogy. Ezt az időt magukra szántam. Csak sajtkukac vagyok.

Gy. D./WMN: Szokott rajzolgatni?

M. P.: Már az első osztály első félévében Lidi néni, a tanító nénink megértette, hogy engem muszáj hagyni rajzolgatni. Akkor még más pedagógia volt, Magyarországon meg különösen. Sokszor hátratett kézzel ültünk a padban, jelentkezni kellett, aztán mindig felállni, ha megszólaltál, jelenteni, stb. De azt el kellett viselni, hogy én vagy rajzolgatok, vagy sétálok.

Gy. D./WMN: Mit rajzol?

M. P.: Mindenfélét. Értekezleteken, asztali próbákon létrehozott figuratív és nonfiguratív életművem egyaránt jelentős. De az aktualitásukat vesztett papírokkal együtt mennek a szemétkosárba.

Gy. D./WMN: Az apukája, aki festőművész volt, azt tanácsolta, hogy ezt ne vegye túl komolyan?

M. P.: Nem, ő nem befolyásolt ebben. Csak engem ez sosem érdekelt zsigerileg, és nem is voltam benne tehetséges. Az, hogy firkálok, nem jelent semmit a képzőművészettel kapcsolatban. A monotóniatűrésemmel kapcsolatban jelent valamit…

Gy. D./WMN: Az apukájának otthon volt a műterme?

M. P.: Otthon.

Gy. D./WMN: És ott olyan szag volt?

M. P.: Igen, ter-len-dam. Terpentin, lenolaj és damár-lakk szag. És mindig lehetett nézni, ahogy dolgozik, kivéve, ha aktot festett, mert akkor kizárt. 

Gy. D./WMN: Nagyon más közelről egy festőművész, mint egy színész? Nagyon másféle művész?

M. P.: Minden színész is más. De igen, a festészet nem egy közösségi szakma, sőt.

Gy. D./WMN: Nem szereti, ha róla kérdezik?

M. P.: De, nagyon is, büszke vagyok rá. Egy időben viszont az nagyon zavart, hogy az újságírók páros interjút akartak készíteni az apámmal és velem. Természetesen azért, mert az én szakmám nyilvánosabb, kitettebb, ezért én voltam a „híresebb”. Engem ez irritált, azt mondtam az újságíróknak: írjanak róla, ha akarnak. Legtöbbször visszakoztak. Az apám szelíden mosolygott ilyenkor.

Mert valójában ő volt – és maradt – fölényben velem szemben. Mégpedig behozhatatlan fölényben. Amit ő csinált, az megmarad. Amit én csinálok, az pedig eltűnik. A színpadi munka mindenképp, de a film is, higgye el, majdnem ugyanúgy.

Ezt ő persze tudta, szeretettel nézte az ugribugri fiát, hogy miért csinál az olyan nagy ügyet egy kis interjúból, amit egyébként szintén elfelejtünk, amikor jön az új lapszám. Felteszem, sajnált is kicsit.

Gy. D./WMN: Zavarja Önt, hogy amit csinál, az nem marad fenn örökké?

M. P.: Egyáltalán nem, hiszen a szakmám természetéből fakad. Az zavar, hogy vajon pontosan azt csinálom-e, amiben a legjobb vagyok. Ez egy igazi kérdés. Lehet, hogy van valami, amit jobban tudnék csinálni? És ha van, akkor nem inkább azzal kellene foglalkoznom?

Gy. D./WMN: Keresi, mi lehet az?

M. P.: Most nem.

Gy. D./WMN: Pedig a legutóbbi igazgatói pályázatában már pedzegette, hogy egy alkotó embernek szüksége lenne egy kis szünetre, amit bizonyos országokban meg is kap, hogy töltődni tudjon… Bevallom, kicsit csodálkoztam, hogy ilyen őszinte vallomás szerepel egy pályázatban.

M. P.: Mi ebben a furcsa?

Gy. D./WMN: Nem mintha sok igazgatói pályázatot olvastam volna...

M. P.: Ezt jól teszi.

Gy. D./WMN: …de úgy képzelem, az ember ezeket a személyes dilemmáit – különösen, ha épp az igazgatói szerepével kapcsolatosak – nem ott osztja meg.

M. P.: Pedig ott kell. Vagy ott is lehet. Az komoly dolog, egy pályázat, többek között önvallomás is.

Gy. D./WMN: Szóval azt írta benne, hogy vagy egy szünetre lenne szüksége, vagy el kellene kezdeni kinevelni az utódját. A kérdésem tehát az, hogy kiszemelte-e már az utódját?

M. P.: Nem pont ezt írtam, nincs szükségem szünetre, hanem azt, hogy fennáll a veszélye, hogy a szünet nélküli igazgatás felőrli, kiégeti az embert, és boldogabb égtájakon vannak technikái annak, hogy ez ne történjen meg. Nem döntöttem még el, hogy folytatom-e 2020-ban, vagy nem. Figyelem a hatásfokát annak, amit csinálok, figyelem, hogy motivált vagyok-e. Aztán majd kellő időben hozok egy döntést. Nem tudom, mi lesz, most még a belső hang is hallgat. Rá fogok hallgatni, ahogy 17 éves koromban is, amikor azt mondta, hogy ne orvos legyek, hanem színész. Nem kell a hétköznapok minden percében fülelni, de kellő időben meg lehet hallani ezt. 

Szöveg: Gyárfás Dorka
Fotók: Pozsonyi Janka/WMN