–

Tekerek felfelé, majd megszakadok, nyikorog a biciklikerék, én pedig éppen megbánom, hogy egyáltalán elindultunk. Fel a hegyre augusztusban, egy ilyen kimerítő nyár és hét után? Mindenütt fűcsomók, az út hosszan kanyarog, a hegy csak magasodik, még pókok is lehetnek, mit keresek én itt? Ki fogom köpni a tüdőm, már zsibbad a szám a zihálástól, tuti, hogy nem érünk fel.

Ezt nem lehet megcsinálni, túl mélyről túl magasra törni.

Majdnem fent vagyunk! Megcsináltam! Ugyanoda tartunk ezen az augusztusi estén, ahol egy évvel ezelőtt egymásra eszméltünk az én Almásy grófommal, a hegy tetején, kilátással a tóra. Még egy kis piros vonat is elpöfög a völgyben a fák között. Romantikusabb nyárestét rendelni sem lehetne, és még a biciklimet is tolja, amíg felfelé szuszogok. Már jobban vagyok, a szívrohamközeli állapotot felváltotta a tátott szájú csodálkozás, ezüstszínű növények közt villannak elő a fák, a völgy úgy szakad a hegyről, hogy le sem lehet fényképezni a meredek ívet, a csend teljes, ez a béke itt volt végig karnyújtásnyira, mit csináltam én egészen idáig ezen a nyáron? Bakfisként visongva lerohanok a lejtőn a fák közé a birkalegelőn, bele a zöldbe és az ezüstbe, karcolja a lábam a fű, de kit érdekel, nem is érzem, aztán csak állok, és csodálom a tükörként ragyogó tavat, az északi part ködös vonalát, minden rög, hajlás, kanyar, erdő, állat és növény ítélkezés nélkül befogad, táplál, nyugtat, átmos, örülünk egymásnak a világgal.

Na, tessék, megint. Lerohantam, kifulladtam, és most ismét itt a szájzsibbadós kétségbeesés, hogy rosszul leszek, és nem fog elmúlni. Fel kéne menni vissza a hegytetőre. Újra. Mi a fenének nem bírok nyugton maradni, megülni a hegy tetején, az arany középúton elégedetten, pocakosan üldögélni? Miért nem maradtam szépen otthon a problémahalmazommal – zökkenjek ki, na, persze – nyomasztó, hát, nyomasztó, mégsem kap tőle az ember légzési elégtelenséget a hegy közepén, miközben épp sötétedik.

Mászhatok megint fel, miközben azon morfondírozom, hogy vajon a nehéz embereim lökdösnek le mindig, hogy aztán mászhassak, vagy én magam taszajtom újra és újra a mélybe szegény szívem?

Úgy szárnyalok lefelé, ahogy az a héja dobta rá magát a völgy párás levegőjére az orrom előtt. Fantasztikus ez a hegy, és lefelé nem is nehéz, sőt, behúzott fékekkel is száguldok, mámorító szabadságban, semmivel sem törődve. Ez az első idei nyaralásom, ez az első este, amikor mindent elengedve, minden gondot elmosódott háttérzajjá tompítva, minden hülyét elsuhanó, kiszáradt faként magam mögött hagyva végre átadom magam a létezés örömének. Nem szorít semmi, még én sem a kormányt, azt kívánom, bár soha ne érne véget az út. Élek és élvezeeeem!

De augusztus közepe van, mindjárt vége ennek a nyárnak, én pedig eddig csak dolgoztam, kitartottam, túléltem. A mai estétől kezdve két – a taposómalomból kiszakított – nap a szabadság. Két nap?!

Azt hiszem, ilyenkor mindannyian amiatt aggódunk, hogy itt a nyár vége, pedig – és erre most, a biciklizés közben jöttem rá –

a szabadság pont azért szabadság, mert nincsenek határai, nem mérik napokban, sem hónapokban, sem iskolaévekben. Nem lehet korlátok közé szorítani.

A lelkem szárnyalhat minden egyes napon, ha hagyom neki. Ha merek küzdeni felfelé újra és újra a hegyre fel, igen, már megint, és aztán a könnyű időkben a széllel együtt szállva, kurjongatva rohanni lefelé.

Fenyvesi Zsófi

A fotó a szerző tulajdona.