–

Volt egy csávó. Elvált, de bonyolult. Mint a már elmúlt közel fél évszázada. Gátlástalan a dumája, bugyihullajtóan szexi a hangja, macsó, gavalléros és sármos... mégsem tudja szeretni magát. Ahogy mást sem. Házasodni sem szerelemből házasodott, a három közül egyszer sem. Csak „valahogy úgy jött ki a lépés”. Amíg elég nem lett belőle. Nem bizonytalankodik, nem keres, nem kutat, a saját boldogságát már rég feladta. Talán nem is hitt benne soha igazán. Letett magáról, a szerelemről, a kölcsönös és mély érzésekről, a szívből fakadó gyöngéd pillantásokról. Úgy gyűri a hétköznapokat, mint futószalag szélén kornyadozó gyári melós a monoton feladatát. De a szexen kívül már nem sok örömet talál benne.

Ijesztő lehet így – gondolok bele –, hogy milyen sok nap van hátra, amíg végre becsukhatja a boltot, ami nem ment soha igazán. Igénytelen lett magával szemben, a szellemét, az agyát vagy a szíve helyét rég nem látogatja. A testét is gyors, egyen ízű, lelketlen vackokkal tömi ki. Meg borral. Sok-sok borral, hogy eltompuljon esténként, amikor végre véget ért egy újabb nap, és elfogytak a feladatok. Amikor magányosan ül a lakásában, ahol soha sincs egyedül. Nehogy egészen véletlenül belenézzen a lelke mély, zavaros kútjába. Hisz akkor talán bele is szédül.

Vajon meg lehetne menteni...? – tűnődöm a gyűrött lepedőn heverve, miközben izzadt hátamat cirógatja, és rekedtes, mély hangon a gyerekkoráról mesél. A verésekről, a megszégyenítésről, a kiszolgáltatottság és az elszigeteltség fojtogató érzéseiről. Vajon puha szeretettel, figyelemmel, női öleléssel, dicsérő és kedves szóval meg lehetne még menteni?

Talán. Talán... Latolgatom elmélázva az esélyeket. Közben pedig tudom, hogy én már senkit nem akarok megmenteni.

Volt egy srác. Y generációs, nappal ambiciózus start-upper, éjjel teszetosza legényke, akinek fogalma sincs, mit akar. Leginkább semmit, vagy időnként ezt meg azt. Vagy mégsem? Szeret sodródni, majd valahogy alakul. Vagy nem. Ritkán ér rá, mert hétvégente mindig hazautazik az anyukájához. Erős még az a köldökzsinór. Komoly skalpgyűjteménnyel henceg, mintha a szórakozóhelyek zárórakor leszakított nőcskéi olyan nagy teljesítménynek bizonyulnának. Ám amint hozzám ér, kilóg a lóláb, ez a srác hiába zenész, egy hús-vér hangszeren egyszerűen képtelen játszani. Egyszer megnevettet, de ez sem elég. Én már nem akarok könnyed tini-vígjátékokat magamnak, amik csak vébékával meg egy gigantikus vödör pattogatott kukoricával mennek el. Szinte gondolkodás nélkül hagyom, hogy kicsusszanjon a kezeim közül.

Volt egy pasi. Kívül kemény, mint a szikla, és morcos, akár egy erdei zsivány. De a zöld, ám mégis meleg szemei azonnal lebuktatják. A külső macsó jegyek, a sprőd duma, a trágár szöveg, a flegma stílus pajzsként fedik el a hiperérzékeny, óriási szívét. Sebaj, én türelmes vagyok. Lassacskán mégis nyit felém, mint egy kisfiú, aki a tengerparton talált szép kagylókat és kavicsokat rakja az anyukája takarójára, úgy teszi le elém a lelke újabb és újabb titkait. Felveszem őket, alaposan megvizsgálom, megdicsérem érte. Szomjazza az elismerő szavakat. Egyre többet és többet hord a kincseiből a lábaim elé. Ám ahogy gyűlik a kupac a takaró szélén, úgy veszem észre, hogy nem leszek én ennek a gyöngéd barbárnak már soha a szeretője.

Észrevétlenül az anyja lettem, de én már nem akarok senkinek az anyukája lenni. Legalábbis olyannak nem, akit nem én szültem.

Még azelőtt elengedem, hogy nagyobb sebeket ejtenék rajta.

Van egy férfi. Reggel és éjjel rommá szeret, a közbenső időben pedig lukat beszél a hasamba. A térdem felsebesedik tőle, és csak nem akar begyógyulni. Hiába töltünk együtt sok időt, hiába tapasztom magam hozzá minden egyes apró pórusommal szomjasan, a gyorsan múló percek után kétségbeesve kapkodok. Mert most már annyival is kevesebb pillanatot lehetek vele együtt.

Vörös Olga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/vsurkov