–

Egy sor „hozzávalóról” előző írásaimban már esett szó: szabadságról, a távolságról, a nyitott kapcsolatról, őszinte kommunikációról, vagy arról, hogy mennyit számít az érett önismeret – vágyaink felismerése és felvállalásuk képessége. Most egy újabb lehetetlen vállalkozásra adnám a fejem, hogy elkapjak a vágyból valamit, valami nehezen szavakba foglalhatót. Előre szólok: nem lesz „szakértői vélemény”, nincsenek kész válaszok!

Ne repüljön el a kismadár!

Úgy sejtem, nem én vagyok az egyedüli nő, aki azt éli meg, hogy a vágy sokszor egészen apró finomságokon áll vagy bukik. Minden jól megy egy darabig, de amikor megérzek egy oda nem illő szagot (ó, jaj, ifjúságunk tánciskolái, büdös szájú fiatal férfiak!), vagy eszembe jut valami oda nem illő gondolat, ami aztán nem hagy nyugodni, megmoccan a gyerek a másik szobában, vagy elkezd zavarni, hogy nincs legyantázva a lábam. De lehetnek olyan nüanszok is, amelyek nem feltétlenül a körülmények vagy a külsőm és vonzerőm feletti értelmetlen aggodalmakból fakadnak: nem úgy ér hozzám a másik, ahogy az épp akkor jólesne, mond vagy csinál valamit, amitől az egész pillanat egyszerűen szilánkjaira hullik; hirtelen minden idegenné válik, és nem értem, mit keresek én itt pucéran ebben a helyzetben. Ezek az érzések egy tartós kapcsolaton belül is rám törhetnek. Van olyan, hogy egy mélyen, erősen áramló módosult tudatállapot a szeretkezésünk, de olyan is, hogy a közös pillanat valójában végtelenül törékeny. Mint amikor a teraszodra szállt rigót figyeled; ha kicsit is óvatlanul mozdulsz, huss, elszáll. Én sokáig nem tudtam ezekhez „jól” viszonyulni. Vagy megpróbáltam nem tudomást venni róluk, vagy lefagytam, vagy zavarba jöttem, és kimenekültem a helyzetből. Legtöbbször azt éreztem, velem van a baj. Nem kellene ilyen apróságokon fennakadni, amikor a filmekben sosincs szó arról, hogy „bocs, most nekem nagyon kell pisilni, hiába csókolózunk ilyen hevesen”. Aztán elkezdtem ezekre a jelekre figyelni, és megérteni, hogy mikor-, melyikhez- és hogyan érdemes viszonyulnom ahhoz, hogy én (!) jól érezzem magam. Lassan megértettem, hogy ilyen hülyeségeket is lehet nyíltan kommunikálni, mint ahogy lehet megállni, irányt váltani. Sokkal inkább, mint eljátszani egy hamis jelenetet. Még szex közben is emberek vagyunk!

El sem tudom mondani, milyen felszabadító volt, amikor először kezdtem eltérni egy kialakulni látszó forgatókönyvtől, csak azért, mert éppen úgy éreztem, hogy így esne most jól.  

Psszt! Ne mondd el, mi lesz!

„Ha ott lóg a levegőben, hogy ma este szexelni fogunk, csak mert tudom, hogy neki mindig áll, mindig akarja, nekem már attól elmegy a kedvem. Mindig biztosra akar menni, de nekem meg pont a kiszámíthatatlanságra, a spontaneitásra van szükségem” – írta Rita.

Az évek során felismertem, hogy mennyire vágyölő tud lenni a nyilvánvalóság. Sokszor veszem észre, hogy például szerelmem „készen kapott” teste kevés ahhoz, hogy önmagában erotikus vágyat ébresszen. Ha hever előttem egy pucér férfi vagy nő, attól még nem feltétlenül esem eksztázisba. Persze ezt helyzete válogatja... ha a „tálalás” eltér a megszokottól, nem a szokásos hálószoba, a szokásos szereplőkkel, akkor lehet más a férfiú fekvése. Az viszont biztos kell a vágyaim felébredéséhez, hogy a legcsekélyebb mértékig sem érezzem azt, hogy valamilyen forgatókönyv szerint haladunk, hogy bármiféle szerepben vagyunk. Zárójelben jegyzem meg, hogy egy egyéjszakás kalandban éppolyan bénítóan hathat, ha egyszerre csak nem egymásra- és magunkra figyelünk, hanem automatikusan – sokszor akár totál reflektálatlanul – valami séma szerint kezdünk el egymás testén ügyködni.

Na, de mi van olyankor, ha az én férfim viszont boldogan beérné azzal, ha pont a szokásos hitvesi ágyban láthatna végre pucéran? Itt jön a dolog nehezebbik része: hogy lehet összehangolni két, látszólag egymásnak ellentmondó működést? Akinek inge, csak az vegye magára, és írja meg, de ízibe’! Mert biztos, hogy az apró trükkökön, praktikus kis ötleten is sok múlhat. Mint a négygyerekes anya története, aki a negyedik gyereke után bejelentette a férjének, hogy köszöni, neki nincs több szexuális vágya. Van neki a gyerekeitől elég szeretet, kreativitás, intimitás az életében, elég lesz mindez férfi nélkül is. Az ő egyszeri, szerelmetes férje azonban nem hagyta annyiban a dolgot, hanem egy nekibúsult éjszaka után azzal az ötlettel állt elő, hogy ha mégis, bármikor a nap folyamán lenne az ő feleségében egy ici-pici vágyféleség, küldjön neki egy SMS-t azzal a szöveggel, hogy: MOST! Így is tettek. És szépen elkezdett közöttük felépülni egy titkos beszélgetése a vágynak, ami aztán tovább nőtte magát, és új izgalom költözött a szerelmi életükbe.

Beszélni vagy nem beszélni?

„Egy csomó dologról fantáziálok, de ahogy erről elkezdünk a pasimmal is beszélgetni, hogy mi lenne, ha elcsábítanánk ezt vagy azt a barátnőmet, akkor hirtelen minden illúzióromboló és valóságos lesz. Az már egyáltalán nem szexi” – írta Kata.

Egy másik központi kérdés: hogyan jussunk valaha is közös nevezőre, ha nem beszélünk róla? De mennyit „reflektálunk”, agyalunk, beszélgetünk, „metázunk”, és mennyiszer csak egyszerűen hagyjuk, hogy menjen a flow, vezessen a testünk, a kémia? Mitől függ, hogy a vágyainkról szóló beszélgetés szuper módon izgató... vagy épp ellenkezőleg? Hol van a határ a fantázia és a megvalósulásra szomjazó vágyaink között? Szerintem ez utóbbi kettőt mindenképp érdemes szétválasztani. A fantázia és az arról való beszélgetés pontosan azt szolgálja, és nem többet, ami: egy fűszert, egy izgató szálat kettőnk viszonyában. Nekem nagyon izgalmas a gyerekem apjával az olyan beszélgetéseinket megélni, amikor a hosszú évek együttléte során egymástól eltérő vágyainkat kezdjük el felfedezni, és próbáljuk azokat egymással megosztani. A hogyanon van a hangsúly. Ha mindezt tudjuk egymásra hangoltan, pucér fizikai közelségben tenni, az nagyon inspiráló és izgalmas, újfajta intimitást tud közöttünk teremteni. Talán pont azért, mert olyan területekre tévedünk, amelyek újra ismeretlenek mindkettőnk számára. Vannak benne félelmeink is, hiszen nem tudhatom, hogyan reagál a másik. De amitől izgalmas, az a kíváncsiság: a másik – akiről azt hittem, hogy úgy ismerem, mint a tenyerem –  megismerése iránti vágy. Mintha újra először randiznánk. És eközben van egy olyan szál is, hogy én, aki pont azt nyomom, hogy mennyire fontos beszélni a szexről, egyre többet kapom magam azon, hogy ne, most nem akarok erről beszélni! Inkább hagyjuk, hogy legyen, történjen, hagyjam, hogy a testem, a pillanatnyi ötleteim vezessenek. Szívesen rúgok fel minden előre betervezett feladatot, munkát, tennivalót valami jó kis kiszámíthatatlan történés kedvéért.

Egyre inkább érzem azt is, hogy szükségem van a megszokottakon túl arra, hogy legyen közöttünk mindig valami új fizikai típusú kapcsolat, legyenek új közös tevékenységeink. Izgat az, hogy együtt menjünk új területekre...

próbáljunk ki új sportokat, táncot, mozgást, bármit, és olyan dolgokat, amelyek akár kívül esnek a komfortzónánkon. Nekem például ezek kellenek a megújuláshoz.

Lepj meg!

„De a pasim nem ilyen! Én olyan vagyok, mint egy labirintus, mint egy hullám, neki meg csak áll, mint a cövek! Velem van a baj, én vagyok a dolgok kerékkötője. Mondta, hogy találjam ki, ő itt van, és vár!” – írta Zsuzsa.

Te azt mondod, itt vársz álló farokkal, én azt mondom: „oké, ennek örülök, de legyél rám is kíváncsi! Ismerj meg, ha nemcsak megdugni akarsz, de azt is akarod, hogy rendesen nedves legyek. Pont úgy, mint amikor egy új programnyelvet akarsz megfejteni, egy új fogást keresel a sziklán, vagy amikor a búvárpalack beállítását akarod megérteni!

Nekem egy egész könyv megírása is kevés lenne ahhoz, hogy megértsem, mennyi finomság és bonyolultság van abban, ahogy a vágy dinamikái mozognak kettőnk között. Szerintem ez a legizgibb intellektuális kihívás, ami valaha is történhet velem. Ha a te vágyad akaratlanul is leblokkolja az enyémet, ha úgy érzem, nem figyelsz jól, vagy nem tudok jól közelíteni hozzád, vagy csak simán nem vagyunk szinkronban.

A vágyról nem lehet egyezkedni. Ahhoz, hogy a szex jó legyen, a figyelemnek és az önzőségnek kell valami furcsa, bonyolult elegyet képeznie.

Azt mondja nekem reggel a gyerekem, amikor arról beszélünk, hogy menjünk-e evezni a hétvégén: „Nehéz lehet neked, anya: te ezt szeretnéd, apa meg egyből azt mondja, hogy neki ahhoz nincs kedve.” Nincs ez másképp a szexben sem. Hagyni elég teret, időt, hogy az én vágyam megszülessen, és abba a tiéd is megérkezhessen. Lehetséges, hogy túlságosan is nagy luxus a hétköznapoktól elvárni ezt? Vagy lehet valami egészen lelazult tudatállapotot létrehozni, ami a hétköznapokat kevésbé korlátozná? Nem lehet, hogy tényleg csak úgy kellene léteznünk, mint a gyerekeknek, akiket a pillanatnyi vágyaik, ötleteik vezérelnek? Hogy akár egy teljesen hétköznapi szeretkezésben is ki lehet bontakoztatni a kreativitásunkat, szabadjára engedni a fantáziánkat? Vagy, ha nem olyan az a hét, mert hullafáradtak vagyunk, akkor meg nem kötelező szexelni, lehet egészségügyi maszturbálni, vagy pucéran regényt olvasni egymás társaságában.

Van egy szavuk a hollandoknak, a kweesten, amit úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „éjjel a babájához jár”. Arra a néphagyományra utal, miszerint a legény az éj leple alatt a hálószoba ablakán át beszökik menyasszonyához, és az ágyára ülve napkeltéig beszélget vele. A hivatalos verzió szerint fontos elem, hogy ez nem szexuális céllal történik, de nyilván nehéz elképzelni egy ilyen látogatást erotikus töltet nélkül. Ami nekem megtetszett ebből, pont az, hogy lett erre egy külön szavuk. Valamire, ami valójában igen nehezen leírható, megfogható. Hogy mi is történik ott a hálószobában, még a házassági szex kötelező koreográfiája előtt, a társadalmi kontrollon kívül, ahol két ember próbálja megismerni egymást. Egy bonyolult tánc, amiben megpróbáljuk a vágyainkat a magunk- és a másik számára megfoghatóvá tenni.

 Mester Dóra Djamila

Mester Dóra korábbi írásait ITT találod.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Claudia Love