–

Ülünk a reggeli romjai fölött, nézzük egymást. A gyerek végül egyedül is el tudott menni az iskolába, a délelőtti megbeszélést lemondtad. Én is. Szerda reggel van. Hirtelen semmi nem fontos, csak te meg én. Végre megáll az idő. Emlékszel, mennyire jó is volt, amikor ez még mind nem így volt, amikor még simán félretettünk bármit, ha együtt akartunk lenni? Ezek az idők végérvényesen elmúltak? Mostantól tényleg erőfeszítést kell tennünk azért, ami automatikusan kellene, hogy működjön? Ez maga a nonszensz! A vágyat nem lehet felvenni a végtelenített to do-listára! Ez nem lehet feladat! Nem lehet még egy mosás, amit be kell rakni, még egy növény, ami elpusztul, ha nem locsoljuk... még egy hal, amelyik megdöglik!

Kattog a fejem. „Merre kellene elindulnunk?” „Ez nem olyan bonyolult. Én a szexről beszélek. Hogy ülj az arcomra. Hogy legyen ez a fontos.” „De ha nem kívánom? Nekem az lenne a fontos, hogy legyen terem, időm, szabadságom, hogy tudjak legalább csak kilátni a napi rutinból. Hogy legyen inspirációm ahhoz, hogy kívánjalak.” „Nekem meg az illatodra, a bőrödre, a pucér testedre van szükségem. A mostra, és nem a holnapra!”

A vágyról egyezkedni nem lehet

De mégiscsak először a vággyal kell kezdenünk valamit, mert nélküle puszta felületi dekoráció minden trükk, praktika, habos csipkefehérnemű. A vágy a hajtóerő, a motor, amely mindenhez a lendületet, motivációt adja. A vágyam csökken, szűnik meg, vagy illan el időszakokra egy éveken át tartó kapcsolatban.

A vágyunk dinamikái változnak, amikor egy háztartásba költözünk, intimitást meg házat építünk, közös gyereket vállalunk.

És a vágyaimmal próbálok kezdeni valamit, amikor azok szembemutatnak a neveltetésemmel, az elveimmel. A vágyamat érzem vállalhatatlannak, vagy a társammal összeegyeztethetetlennek. A vágyaim meg nem éléséből fakadnak az elfojtások, blokkok, belső konfliktusok. A vággyal nincs rendben valami, ha azt érzem, hogy a szex már csak szívesség… vagy puszta tornamutatvány.

De fenn tudjuk-e  még tartani a vágyainkat épp egymás felé? Tudjuk-e szinkronba hozni kettőnk vágyait? Tudjuk-e jól kommunikálni a másiknak, hogy mire vágynánk? Egyáltalán, mennyire vagyunk tisztában a saját vágyainkkal?

Lazíts, ha bírsz!

Sokszor hallom pároktól, hogy „már annyi mindennel próbálkoztunk, folyamatos küzdünk, hogy jobb legyen a szexuális életünk. Megvettünk minden segédeszközt, elolvastunk minden kézikönyvet, de mégsem sikerül.” Dolgozunk, erőfeszítéseket teszünk, mert tudjuk, hogy lehetne jobb, lehetne másabb. Mert olvastuk, hallottuk más véleményét, vagy már azt érezzük, hogy így nem jó, nem elég jó. Nincs katarzis-élményem, nem élvezem, nem esik jól, fáj.

De könyörgök, a szexről beszélünk! Örömökről, gyönyörről, játékról, kapcsolódásról, kreativitásról, töltődésről. Ez nem kötelező, ez csupán arra rendeltetett, hogy jó legyen! Hogy nekem, itt és most jólessen. Hogy ebből a közös önzésből közöttünk szülessen valami jó. Hogy épp ugyanazt akarjuk mindketten.

Ez akkor sem fog menni erőfeszítéssel, ha megfeszülünk..

Szerintem a vágy pont  olyan, mint a növények. Vagy kinő minden résből, ahonnan egyáltalán nem kellene, de ha meg nem, akkor nekünk kell ebben segíteni.

És úgy lehet segíteni, ahogy a növényeket a növekedésben: lehet neki teret adni, termékeny táptalajt teremteni, biztosítani a feltételeit. Hogy szépen, egészségesen tudjon fejlődni. Nem tudom, kinél hogy megy ez, de az én növényemnek például szabadságra és inspirációra van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán legyen.

 „Adj helyet magad mellett!”

Ehhez viszont paradox módon néha – épp nem még több intim összebújásra, közelségre, hanem – távolságra, saját időkre, feszültségre- vagy épp erősebb impulzusokra, történésekre van szükségünk. Ez gyakran jár diszkomfort- vagy bizonytalanság érzéssel. Egyáltalán nem triviális akár csak rövidebb időre is „kivenni a szabadságunkat”, vagy bármilyen radikálisabb átrendezést végezni a gondosan berendezett, mindenfélével jól telepakolt életünkben. Na, meg azért annyira nincsenek is jól bejáratott modelljei annak, hogy apa vagy anya most elmegy egy kicsit egyedül szabira. Nincs neki senkije, semmi rejtegetnivalója. Próbáld csak elmondani anyósodnak, aki felvont szemöldökkel majd rákérdez, miért hagyod ott a gyereked hetekre! Mert szabadságra van szükségem. (Dórának speciel nagyon jó fej anyósa van! – A szerk.)

Én mindig is irigykedve csodáltam azokat, akik (kívülről látva) még családdal is szabad életet tudnak élni. Nem kötik őket a rutinok, azt csinálják, ami jólesik. Én mégsem ilyen életet rendeztem be magamnak. Ha körülnézek a lakásunkban, az mindent elmond rólam: mindenhol rend és tisztaság, gondos kezem, figyelő szemem lenyomata látszik minden sarokban. Szükségem van rutinokra, kiszámíthatóságra, átláthatóságra, hogy harmóniában legyen a belső és a külső világom. Hogy szépen, rendben menjenek a dolgaink: a munkám, a kertem, a családom, ja, és a halak! Ez a szervezettség talán irigylésre méltó, viszont a családom és önmagam számára legalább annyira bénító is. Sőt! Általában én vagyok az első, aki szenvedni kezd a kötöttségtől, és keresni kezdem a változást. Ezt megtanultam látni magamról, tetszik vagy nem, én ilyen vagyok. Ez a szépen berendezett élet egyébként valóban teljes, tele van érzésekkel, hétköznapi szépséggel. Jó benne élni. Örömöm lakik benne. Itt van minden, ami az életem biztonságát adja; az intimitás, a szerelem, az ölelés, a melegség.

És mégis. Nemcsak az erotikus vágyaim intenzitásához, hanem úgy általában ahhoz, hogy kettőnk között új erőre kapjon a szerelmi dinamika, szükségem van ennél erősebb ingerekre is. Hogy azt érezzem, újra „történik valami” közöttünk. Valami, ami meglep, ami nem tervezhető, ami pillanatok alatt átszabja gondosan kidolgozott életrendünket.

Nekem szükségem van időnként távolságra ahhoz, hogy a férfit, akivel tizenkét éve élek, és a nőt, akivé a hétköznapokban leszek, újra és újra izgalmasnak láthassam.

És nem is kell feltétlenül elutaznunk egymástól ahhoz, hogy ez a távolság megszülessen. Van, hogy csak egy teljesen új élethelyzetben addig ismeretlen arcunkat fedezem fel, amikor a hobbinknak hódolunk, új munkában vagy valami közös projektben próbáljuk ki magunkat, akkor, amikor idegenek között mozgunk, vagy ha észreveszem, hogy másoknak is tetszünk.

Úton

Viszont amikor több hétre egyedül elutazom, az sok mindent indít el egyszerre. Legfőbb értéke a szabadság. Hogy újra megélhetem: nem kell senkinek szólni, mikor érek haza, csak magamra kell figyelnem, csak magamért vagyok felelős. Csak magammal kell számolnom és elszámolnom. De csak magamra is számíthatok, magamnak kell megoldanom a dolgaimat, megtalálnom a saját biztonságomat, belső egyensúlyomat. Semmi nem marad a megszokott keretekből, a kényelemből! Emlékszem, a legutóbbi ilyen utam előtt borzasztóan féltem attól, hogy milyen lesz visszanézni az életünkre, mit fogok ott látni. Akkor azért is szükségem volt erre a távolságra, mert otthont, életet váltottunk, mert sok minden összekuszálódott, távolságra volt szükségem ahhoz, hogy jobban lássam magamat, magunkat: hol és merre tartunk a közös utunkon. És ezt a szakaszt egyedül kellett megtennem. Azért külön hálás voltam, hogy a gyerekem meg az apja nem igényelték a napi telefonos kapcsolatot, hogy teljesen ki lehetett csekkolni a családi üzemmódból. És paradox módon a függetlenség szabadsága mellett kellett a hiány fájdalma is; az éjszakák egyedül, ahol nyoma sem volt az otthonunk biztonságos melegének. Feltöltődve, kitisztulva,  a céljaimat újra látva, teljes emberként és újra vonzó nőként akartam és tudtam hazatérni. És az a helyzet, hogy baromi szexinek tartottam, hogy a pasim is simán vette ezt az akadályt; zokszó és külső segítség nélkül teljes állás mellett „lazán” vezette a háztartást, terelgette a gyerekünket. Egy újabb arcát ismertem meg. Tetszett. Érdemes volt tehát ezt a lépést megtenni. Sok ponton adott jó lendületet a kapcsolatunknak. Most újra azt érzem, hogy elkezdett hiányozni ez a lendület. Újra tervben van a következő utazás. Félek is tőle, de alig várom, hogy merre, hová vezet majd.

Nekünk ez a ritmus kell ahhoz, hogy két – látszólag egymásnak ellentmondó – vágyat tudjunk harmóniában megélni. Hogy ne kelljen egy ponton váratlanul, egész addigi életünket kockáztatva azzal az eldöntendő kérdéssel szembesülnünk, melyiket válasszuk: szabadság vagy család.

Nálunk ez jött be, de ezerféle más út is létezik még. Ti hogyan tartjátok fel egymás felé évek után is a vágyatokat? Mi a trükk, titok, praktika? Minden történetet kíváncsian várok. Írjatok!

 

Mester Dóra Djamila

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ Veera