Szentesi Éva: Állat a vágóhídon
A szolgálólány meséje pontosan annyi idős, mint én. 1985-ben jelent meg, 1990-ben készült film belőle, most pedig egy brutálisan jó sorozat. Kíváncsi lennék rá, milyen hatással volt az emberekre '90-ben, mert ma annyira valóságos, és félelmetesen közeli jövőről mesél, hogy – nem rendesen – beleborzongok. Szentesi Éva írása.
–
Hajnali öt van. Az ágyamon hasalok, szarul aludtam, és felébredtem, de még mindig olyan, mintha még mindig ólommal lenne bevonva a szemem. Mellettem kinyitva a laptop, úgy hagytam éjszakára, mert mostanában csak a képernyő szürke vibrálására tudok elaludni, amíg megy valamilyen sorozat. Negyedik rész. Most éppen itt járok. Az egész testemben egy ismeretlen borzongás járkál, akkor éreztem utoljára így magam, amikor az onkológián feküdtem. De ez most más, ez nem betegség, ez valami fertelmes iszonyat inkább, amitől nem nagyon tudok szabadulni. Úgy érzem magam, mintha le lennék kötözve, közben meg rohadtul elszaladnék, a vérem forrong, rendesen meleg lesz a testem, és lüktet az egész a talpam legalsó zugától a fejem tetejéig. Képtelen vagyok megállítani az érzést. Megnézem a telefonom, hátha jött egy fontos üzenet, amire válaszolhatok, de éjjel senki sem írt. Ez most másmilyen éjszaka. Ilyen néma.
A szolgálólány meséje – ezt a sorozatot nézem két napja. A történetet 1985-ben írta Margaret Atwood, és most 2017-et írunk. Vagyis nem írunk. Írni már nem tudunk. A gombok nyomkodása nem írás, az valami más. Anno, amikor megjelent, mindenki elképesztően meredek utópiának fogta fel ezt a sztorit. Ma ugyanaz a történet nem más, mint egy bármelyik pillanatban bekövetkezhető valóság. Egy olyan világot mesél el a főszereplő, ahol a társadalom a termékeny nőket gyakorlatilag szülőtehénként tartja, a nőknek semmilyen egyéb joguk nincsen, nem dolgozhatnak, nem szavazhatnak, csak az anyaságról ábrándozhatnak, és abban is élhetik ki magukat. De a nők túlnyomó része meddő, ezért a maradék termékeny példányokat szolgálóként tartják a házaknál, ahol gyakorlatilag az történik, hogy a férjeik az előre kiszámított termékeny napokon közösülnek velük, miközben a meddő feleségük ölében fekszenek. Igen, pont így.
Nem a középkorról beszélünk, hanem egy olyan jövőről, ahol a terrorizmus/liberalizmus/feminizmus (és ki tudja még mikre fogják) miatt visszavágyódtak egy sokkal puritánabb, teljes egészében patriarchális, diktatórikus társadalomba, ahol mindenki szigorúan és mélyen vallásos, és az egészséges utód nemzése a legfőbb feladat. (Már csak azért is, mert félő, hogy kipusztul az emberiség.) Amíg a férfiak pedig a világot irányítják, a nők imádkoznak, és mindent megtesznek azért, hogy valamilyen úton-módon gyerekük legyen. A szabad akarat fogalma úgy tűnik el, mintha sose lett volna, közben pedig mutatják a pár évvel ezelőtti folyamatot, amely eljuttatta ide a sztorit: a nők bankszámláit egyik napról a másikra befagyasztották, munkáikból az összes nőneműt elbocsátották, és amikor kimentek az utcára tüntetni, akkor simán közéjük lőttek.
A szigorú vallásosság pedig egy baszott nagy oximoron, pontosan ugyanúgy, mint manapság... vagy inkább mindig is: Istennek soha nem volt semmi köze ezekhez az elfajzott, bibliai szövegeket pufogtató, hitetlen, korcs kutyákhoz.
Fekszem az ágyamon, most már háton, bámulom a plafont, sötét van, nem kéne látnom semmit, de mégis észreveszek egy alig kivehető világos foltot. Bekapcsolom a gépem, elolvasom a tüntetésről szóló cikkem alatti kommenteket. Egy férfi azt írta, hogy nekem nem a kormánytól kéne félnem (nem mintha írtam volna ilyet, de ahhoz is hülye, hogy értő módon olvasni tudjon), hanem attól, hogy a nagy seggem miatt elhagy a pasim. Aztán eszembe jut a két héttel ezelőtti szónoklatom az orosz nagykövetség előtt, ahol, amikor felálltam a pódiumra, egyből beóbégattak, hogy mi van, te hülye liba. Majd sorra veszem a 2017-es év történéseit: a kommentek a falamon arról szólnak, hogy egy büdös, sorosbérenc, libsi, buta, ostoba, cicus, libus, kurva, ribanc vagyok. Aztán jön a magyar miniszterelnök nőügyezése, a lúgos orvos pere, majd a legsötétebb időket idéző lengyel abortusztörvény megszavazásán keresztül lassan visszaérek addig, hogy ezen év első hónapjában egy olyan embert választottak a legszabadabb állam élére, aki a nőkről tapló állat módjára beszél, és a pinájuknál fogva ragadja meg őket. De nem kell elmenni odáig, mert itt van nekünk a „házelnökbácsi”, meg a „nemzeti énekes” nőügyezései is, akik szerint az úgynevezett gyengébbik nemnek az a dolga, hogy unokákat szüljenek, meg kussoljanak, és ne elsősorban dolgozzanak.
Már nem fekszem az ágyon, kimegyek az erkélyre, és megállok a korlátnál. Az ötödiken lakom, ha leugrom, meghalok. Persze soha nem ugranék le, de nehogy azt higgyétek, hogy nem ott állunk mind. Nehogy egy pillanatig is azt gondoljátok, hogy azt a világot, amiről Atwood ír, nem ezekben az időkben valósítják meg.
Ez a világ most történik. És mi itt állunk a korlátnál, bámulunk kifelé, nem ugrunk le, nem lépünk vissza, csak várjuk – pont úgy, mint a vágóhídra beterelt állatok –, hogy szép sorban lelökdössenek bennünket.
Szentesi Éva
Kiemelt kép: Hulu