–

Abban maradunk a rendezőnővel, hogyha a színházba érek, még megcsörgetem. Amikor ott vagyok, telefonon invitál: nyugodtan emeljem fel a bordó bársonykordont, és surranjak fel hozzá. Szőke, mosolygós nő fogad, akinek testbeszéde, aurája egyszerre sugároz gondoskodó lágyságot és határozottságot. Varga Éva a Pesti Magyar Színház Színiakadémiának a szakmai felügyelője és tanára is. És nem mellesleg Jászai Mari-díjas színésznő, aki igen komoly szerepeket játszott el. Ismeri hát a színjátszást kívülről-belülről.

A Jászai Mari-díjas Varga Éva ebben a darabban nem csupán rendező, dramaturg díszlet- és jelmeztervező volt, hanem még a zenei anyagot is ő állította össze

Ebben az előadásban minden benne van, amit a női létről tudni kell

Lisa Langseth: A karmester szeretője című darabjáról van szó. Varga Éva szinte úgy mesél erről az egészről, mint a gyermekéről. Szeretettel, csillogó szemekkel. A színház igazgatója, Zalán János mutatott neki két szöveget, melyek közül erre a vagány, húsbavágó darabra esett végül a választása. Az előadás itthon ősbemutató, és annyiban tér el az eredeti, svéd változattól, hogy a több mint kétórás színmű másfél órányira zsugorodott. (Őshazájában a nézők halálos nyugalommal ülték végig a majdnem háromórás előadást, melyben sok komolyzenei részlet teljes hosszában szerepelt. Ez itthon szinte elképzelhetetlen lenne.) Mint később a monodrámát előadó színésznőtől megtudom, a szöveg lerövidítése közös munka volt, Éva és Nóra együtt csiszolgatták a darabot, saját magukra szabták. A fergeteges végeredményhez az is hozzájárult, hogy már tavaly nyáron elkezdtek foglalkozni a színművel, és csak nemrég volt a bemutató. A szokásos hathetes, rohamtempójú próbafolyamat helyett nekik tehát jóval több ülepedési idő jutott. Együtt elemezték végig a lelki folyamatokat. Varga Éva lelkesen mesél arról is, miért éppen Benkő Nórát választotta a szerepre. A közös főiskolai tanár, Horvai István köti össze őket, aki mindenkitől teljes átélést, és szenvedélyes színpadi jelenlétet követelt.

A színész egyszerűen nem úszhat meg bizonyos lelki beleállásokat, ezzel kényszerítve a nézőt, hogy ő se úszhassa meg azokat. 

Éva sokoldalúságát jellemzi még az is, hogy nemcsak a rendezésért felel a darabban, ő álmodta meg az előadás zenéit, így válhatott a Hattyúk tava egy jelentős szimbólummá, a színpad zajait, például sikolyokat, suttogásokat, duruzsolást, amikor a főhősnő elméje kicsusszan a valóság mezsgyéjéről, és pár pillanatra beszüremkedik tudatába az őrület. Ezt erősítik a háttérből, elasztikus vásznon áttörni készülő fehér árnyak, embernyomatok is. A fények, a jelmez és díszlet is a rendezőnő alkotókedvét dicséri.

Minden alkotó nő, mégis sok a férfi néző

Szóba kerül a szöveg néhol trágár, szókimondó volta, illetve a meztelenség. Éva úgy gondolja, mindezeknek megvan a helye, nem öncélúak. Ő a provokatív szó helyett, inkább az őszintét használná. Bizonyos dolgokról egyszerűen nem lehet máshogy beszélni, teszem hozzá magamban, miután láttam a darabot.

Néhány élethelyzetben az ember nem szépíti a szavait, mint amilyen a születés, a szeretkezés és a haldoklás.

Márpedig az előadás egyszerre mutat be születést (egy nő lelki újjászületését), szeretkezést, és a szerelemben való haldoklást. A székeken férfiak, nők vegyesen. Elsőre azt gondolnám, hogy ez egy női darab. Az itthoni előadás összes alkotója nő volt, és egy esetlen nő esetlen boldogságáról szól a szöveg. Mégis sok férfi jött el. Nagyon helyesen.

Minél több férfi látja az előadást, talán annál kevesebb esetlenség lesz a szerelemben.

Színpadi jelenlét

Benkő Nóra jelenléte roppant erős a színpadon. Utólag bevallja, most jóval felszabadultabban játszott, mint a bemutatón, amikor a szakmai közönség előtt kissé feszengett. Nehezen tudom ezt elhinni karizmatikus és laza játéka alapján.

Az általa megjelenített történet egyszerű: a darab szerepelője, Katharina, aki barátjával éli sivár, sorozatbámuló, a világból oly kevésre kíváncsi, önmagába zárt életét. Aztán egy alkalommal telefonon nyer két jegyet az operába. Elcsodálkozik, hogy a puccos ruhájú emberek, a flancos környezet, micsoda átszellemültséget sugall, mennyi csodát rejt. Amikor pedig a zenével találkozik, úgy érzi, elveszett. Még nem érti teljesen ezt a fajta muzsikát, de biztos benne, hogy dolga van vele. Cédéket vásárol, éjjel-nappal komolyzenét hallgat, majd egy napon jelentkezik recepciósnak az operába, amiről tévénéző, korábbi életében azt sem tudta, hol van a városban. Új munkahelyén szeret bele a karmesterbe, akinek tudása, intelligenciája, szenvedélye és férfiassága egyszerre varázsolja el. Nem érdekli, hogy a férfinak felesége van és gyereke, átadja magát egy addig számára ismeretlen érzelmi és értelmi létezésnek. Hogy ez az euforikus kapcsolat miként hajlik törékeny drámába, a színésznő ezerféle arcával, mozdulatával mutatja be. Benkő Nóra, ha kell, fotelben ugrál, fejjel lefelé szaval, asztalon kupogorva magyaráz eszelősen, franciául énekel Piafot dívásan (tökéletes kiejtéssel, mert francia szakon is végzett), félmeztelenül hozza a csábító szeretőt, kislányosan puszilgatja egy játékbaba talpát… vagy őrülten maszatolja össze az arcát egy alapozóval, mint egy bomlott elméjű asszony. A színésznő nemcsak különleges fizikai kondícióról tesz tanúbizonyságot, de lelkileg is roppant erősnek kell lenne ehhez a kiváló teljesítményhez.

Pedig Nóra szinte sokkot kapott a sok szövegű, komoly szereptől az elején, annak ellenére, hogy remek memóriája van, és egy másik monodrámában is játszik. Szívesen látott volna maga mellett egy partnert, de már nyoma is nincs ennek a félelemnek. Magabiztosan áll ki a színpadra, és bátran szabdalja fel saját lelkét a nézők előtt.

Testi,- lelki- és verbális meztelenség

Ahogy a darabot nézem, az is kiderül, hogy tényleg minden szónak megvan a helye és szerepe. A szöveg mégsem hat trágárnak (ráadásul szerzői utasítás kéri, hogy a csúnya szavakat erőteljesen, hangosan kell kiejteni). Inkább éles és pontos, mint a sziké, mellyel a boncmester szétbontja a bőr különböző rétegeit. Ráadásul a szókimondó részeket lágy, lírai mondatok fogják közre. Olyan szép gondolatok, hogy nem győzök néha jegyzetelni a kis füzetembe, nem törődve azzal, mit gondolnak a mellettem ülők, hogy a vaksötétben írogatok. „A bátorság az élet egyetlen mércéje.” Üt szíven először. Aztán jön a: „Sosem az élet sivár, hanem a markunk szűk, és a szemünk zavaros.” Vagy: „A fiatal nők tekintetéből hiányzik a tapasztalt nők melankóliája.” És még egy fontos mondat: „Nem szeretem a nőket. Nem merik komolyan venni magukat.”

Talán ez a két utóbbi mondat rezonál bennem leghosszabban az előadás után. És talán ez a legerősebb üzenete is a színműnek: hogy merjük komolyabban venni az életünket: a vágyainkat, szenvedélyeinket... vagy egyszerűen csak: önmagunkat.

 Finy Petra

Az előadás fotóit Kozma János készítette, Varga Éva portréját pedig Semsei Eszter.